❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is érkeztem a tizenhatodik fejezettel, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket! Sokat jelentene néhány visszajelzés!!!
Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek az eddigi voteokat, kommenteket és megtekintéseket, csodálatosak vagytok!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Ha két, sok szempontból összeillő ember társául szegődik egymásnak, akkor a szerelem, de legalábbis a rajongó szeretet majd megtalál.~
D. Tóth Kriszta
Adeline Webster~
-Hova megyünk?-kérdeztem csendesen az éppen autót vezető fiatal férfitől, aki akkor is, mint már ezelőtt legalább ötször, megingatta a fejét és továbbhajtott. Ismerős volt a környék, de nem akartam teljes mértékig elhamarkodottan ítélni azzal kapcsolatban, mi lehetett a terve Harry-nek.
Lazán fogta a kormányt, miközben világoszöld íriszei ide-oda cikáztak az úton, jól megfigyelve mégis hol jártunk és megóvva magát egy felmerülő balesettől. Már csaknem teljes egy napja annak, hogy a fiú és az édesanyja összevesztek, majd nemsokkal később ki is békültek, aminek nagyon örültem, elvégre valamilyen szinten az én hibámból sikerült szóváltásba keveredniük. Éppen ennyi idő volt még a teliholdig is, amellyel kapcsolatban nem voltam biztos abban, hogy vártam-e vagy sem. A mellettem lévő göndör állandóan arról fecsegett, hogy mennyire remek lesz az, mikor már végre teljesen élő leszek újra. Képtelenségnek tartottam, de beletörődtem.
-Megjöttünk.-fordult az irányomba, mire én azonnal kivezettem a tekintetemet az ablakon, így könnyedén megláthattam a családi házunkat, amely akkor nem volt szépen feldíszítve karácsony alkalmából, mint kellett volna. Vagyis... mint a halálom előtt.
-Miért vagyunk itt?-kérdeztem rémülten, ugyanis nem akartam még egyszer találkozni a szüleimmel, elvégre pontosan tudtam, sokkalta nagyobb fájdalmat okozott volna ez, mint akármikor is képzelhettem. Bár, mostanság túlontúl sok ilyesféle baj akadt a túlvilági életemben, annak ellenére is, hogy nem szabadott volna eképpen lennie.
-Szeretnék beszélgetni velük, és úgy gondolom, hogy...-tartott egy kis szünetet, lenézett a kezeire, majd megrántotta a vállát-Talán nekik is joguk van tudni, hogy itt vagy velünk, és én látlak. Meglehet annyi mindent elakarnának neked mondani, hogy egy hét is kevés lenne mindent szavakba foglalni. Ad, csak... hagyd, hogy méltó módon elbúcsúzzanak tőled.-lehelte óvatosan, jól megfontolva mint is akart hangoztatni. Elpillantottam róla, ismételten a lakás felé, nemsokkal ezután pedig kicsit megráztam a fejemet.
