Kamerák mögött /SL. FF./

Már nem tudok neki hinni...

-Össze kell szedned magad! Nem gyengülhetsz el! Nem engedheted meg magadnak, hogy az érzelmeid vezéreljenek... Te vagy Karol Sevilla! Nem játszadozhatnak veled! Levegő kifúj, és be... -mondtam a tükörképemnek.

Éppen az öltözőm sminkasztalánál ültem, a kóvetkező napon, miután az interjú zajlott. Nem mondom, hogy az volt életem legszebb pillanata, de nem volt olyan mértékben rossz, mint az az utáni beszélgetésem Rugge-val. Hirtelen minden kiszakadt belőlem, és akkor már nem volt visszaút. A fiúnak elmondtam egy olyan árnyoldalát is annak, ha színészek a szúleid, mint még senki másnak.

-Karol! Bejöhetünk? -hallottam két kopogást, majd Michela jött be az ajtón, nyomában Angelinaval. Erőteljesen megtöröltem az arcom, hogy még véletlenül se látszódjon a sírás nyoma.

-Sziasztok! -mosolyogtam rájuk hamisan.

-Karol... ez így nem egészséges... -kezdte el mondani a magáét a fodrász lány, mire közbeszóltam.

-Angelina! Azt hiszem, hogy erről már beszéltünk! Semmi bakom nincsen...

-Már bocs, de végighallgattuk a mantrádat... Ruggero miatt vagy ilyen, ugye? -trafált bele rögtön Michela.

-Nem! -tagadtam azonnal, de a két lány csak egy lesújtó pillantást vetett rám. -Talán... -helyesbítettem.

-Ma találkozol vele. Nem akarod, hogy rémes állapotban lásson, igaz? -vette le a ruhám, az akasztóról a sminkes lány.

-Lányok, nincs semmi bajom! -csattantam fel, mire a két lány összenézett majd szavak nélkül beszélgettek.

-Karol! Ismerünk, és tudjuk, hogy... -kezdte Angelina.

-Nem érdekel a véleményetek! Most pedig menjetek ki! -mutattam az ajtó felé, mire a két lány kisietett.

Szomorúan hajtottam le a fejem a sminkasztalra, majd utat engedtem az első könnycseppemnek. Nem gyengülhetek el! El kell kerítenem a magánéletet és a színészkedést. Ekkor dörömbölést hallottam az ajtó felől, mire odakaptam a fejem, és megláttam, ahogy a legjobb barátnőm trappol be az öltözőbe.

-Szia, Karol! Mondták a lányok, hogy nem vagy a legjobb formádban, így jöttem, hogy vigasztaljalak! -tárta szét a kezeit egy ölelésre, mire én meghatódva léptem oda hozzá, majd amikor a karjaiba zárt, eluralkodtak rajtam az érzelmeim, és könnyekben törtem ki.

-Annyira... annyira rosszul érzem magam... -mondtam halkan.

-Semmi baj, csajszi! Én itt vagyok neked... -suttogta a fülembe.

-Tudom, és köszönöm -csuktam be a szemeim.

-De most bár mennyire is fáj, de el kell mesélned mindent! -tolt el magától, mire én erőtlenül bólintottam, majd leültem a kanapéra.

-Rugge... -elég volt ezt a szót kimondanom, rögtön megrohamoztak az emlékek.

-Mit csinált megint az a hülye? -sóhajtott fáradtan Valu, majd helyet foglalt mellettem, és megfogta a kezem.

-Tegnap... tegnap nagyon csúnyán összevesztünk.

-De nálatok ez már mindennapos, nem?

-De -bólintottam. -Csak most kicsit más volt a helyzet...

-Mármint?

-Most a szüleimről vitatkoztunk -húztam el a számat.

-A szüleidről?

-Valu, ne kérdezz már mindig vissza! -csattantam fel úgy, mint előzőleg a két lánynál.

-Jól van, bocsánat! -emelte fel a kezeit védekezően.