Kamerák mögött /SL. FF./

Annyira fáj

-Úristen, Karol! Amikor azt mondtad, hogy rossz a helyzet nem gondoltam, hogy ennyire -rontott be a szobám ajtaján Valu, és mögötte pedig Caro.

Tegnap, amikor Rugge azt mondta, hogy köztünk soha nem lehet már semmi, sírva mentem haza, hogy aztán a szobámban, ahol senki nem lát, kiadjak magamból mindent. Annyira rosszul voltam, hogy ember ilyet még nem látott. Este nem aludtam semmit, ugyanis végig orrot kellett fújnom a könnyek miatt, és közben folyamatosan a fiú szavai jártak a fejemben. Ma reggel pedig felhívtam a lányokat, hogy jöjjenek át gyorsan ugyanis kell egy kis lelki támogatás. 

-Mi történt, te lány? -kérdezte a barátnőm, miközben átlépve a papír zsebkendő halmokat, leült mellém az ágyra.

-Azt mondta, hogy soha nem lehet köztünk semmi -szipogtam, majd egy újabb zsebkendőt elővéve belefújtam az orrom. -És... és élete legrosszabb döntése volt, hogy aznap a koncerten szóba állt velem.

-Mi? De hát mi történt? Mi ütött bele? -ült le a másik oldalamra Valu.

-Meghallotta, amikor azt mondtam, hogy köztünk nem lehet semmi más csak munkakapcsolat... -hajtottam a fejem Caro vállára, majd kifújtam az orrom, ami már piroslott a sok zsebkendő használattól.

-Igazából meg tudom érteni Rugge-t, de azért ez mennyire szemét húzás volt! -dühöngött Caro.

-Holnap szerencsére nem kell látnod -simogatta meg a vállam Valu.

-De most már semmi nem lesz ugyanolyan. Nem tudok annyira jól színészkedni, hogy eljátsszam semmi bajom nincsen vele! -töröltem meg a szemem.

-És erre mit mondott? -kérdezték egyszerre.

-Azt, hogy egész végig hazudtam neki, így most sem fog nehezemre esni -törtek elő újra a könnyeim az emlékek hatására.

-De miben hazudtál neki? Azt hittem, hogy mindent megosztotok egymással! -vett elő még egy zsebkendőt Valu, hogy aztán odaadja nekem.

-A nevem -mondtam egyszerűen.

-Mi? A neveddel? -kérdezte Caro.

-Igen, azt hitte, hogy az igazi nevem Karol Sevilla. -vontam meg a vállam.

-Miért a művészneveddel mutatkoztál be neki? -kérdezte Valu.

-Soha nem mutatkoztam be neki. Megtalált engem a közösségi platformokon és ott Karol Sevilla-ként vagyok fent...

-Ahjj... drágám. Ezt elszúrtad -mondta ki az egyszerű, mégis fájdalmas igazságot Caro.

-Hé! Most ő az áldozat! -védett meg rögtön a másik lány.

-Nem, Valu, most igaza van. Nem kellett volna a repülőn azt mondanom, ha nem is úgy érzek. Ezt én szúrtam el -piszkálgattam a jegygyűrűmet az ujjamon. Amikor lányok rájöttek, hogy mit csinálok, csak egy szomorú mosollyal néztek rám.

-De, Karol! -kezdte Caro, mire felnéztem rá a válláról. -Én ezt nem értem. Jorge-nál is ki voltál akadva, de... nem ennyire. -utalt a sírástól vörös szemeimre, a papír zsebkendő halmokra, a piros orromra (szerintem elmehettem volna Rudolfnak is).

-Mert őt soha nem szerettem. Soha nem tápláltam iránta ilyen... erős érzelmeket. Rugge ő... ő teljesen más. Lányok, én Rugge-t szeretem, vagyis... már csak szerettem. -hajtottam le a fejem, ugyanis nem akartam, hogy újabb sírás roham törjön rám. Az már meg volt fél órája. A lányok sajnos nem tudták enyhíteni a szívfájdalmamat, csak egy darabig nem juttatták eszembe.

-Karol! Valamit csinálnunk kell veled... Menjünk el vásárolni, vagy a... vidámparkba -vetette fel az ötletet Valu, mire az emlékek megrohamoztak és újra elkezdtek folyni a könnyeim. Rugge is megígérte, hogy elvisz Buenos Aires-ben egy vidámparkba.