Lights /Changlix (Befejezett)

All Night

Magánál Felixnél már csak a szüleit sokkolta jobban fiuk kérése. Hiába szerették volna hogy fiuknak legyen végre egy barátja, tartottak az újabb csapásoktól. Hogy a történel megismételi önmagát, és Felixet megint teljesen összetörve kell majd látniuk.

Ennek ellenére mégsem ellenkeztek mikor Felix elmondta nekik hogy Changbin aznap a vendégszobában fog aludni, tekintve hogy nem szívesen küldené haza ilyen időben.

Így történt hogy alig fél óra múlva a srácok jó éjszakát kívántak egymásnak, és mindössze pár méterre a másiktól álomra hajtották a fejüket.
Azaz hajtották volna. Felix ugyanis rettegett a viharoktól, és az pedig épp elkezdődött.
Mint minden hatalmas vihar, ez is hirtelen kezdődött el. Dörgött az ég, villámlott, és az orkán erősségű, süvítő szél mellé még a már-már vízszintesen eső csapadék csatlakozott.
Egyszóval, kész katasztrófa.
Felix sokáig forgolódott az ágyán, próbálva legyőzni félelmét, de egy kis idő után feladta.

Mindig húgához szokott menni, mert tudja hogy az megnyugtatja majd. Ezúttal viszont határozott léptekkel indult a mellette lévő ajtóhoz.
Ám megtorpant előtte.
Mi van ha már alszik?
Mi van ha nem akarja hogy zavarják?
Mi van akkor,ha Felix félelme csak idegesíti?
Kérdések tömkelege játszódott le Felixben, s már vissza akart indulni, de akkor egy hatalmas villámlás csapott a közelbe. A hang észveszejtően hangos volt, s fénye bevilágította a folyosót.

Changbin a hangtól összerándulva húzta jobban magára a takarót, hiába volt melege.
A következő pillanatban pedig hallotta az ajtó nyitódásának ikonikus nyikorgását.
Kíváncsian pillantott fel háta mögé, s mikor meglátta az alakot, azonnal tudta ki az.

-Ugye nem ébresztettelek fel? - suttogta a vöröske.

-Nem, dehogy. Nem tudtam aludni. Te sem?

-U-um...-rázta fejét a sötétben. Binnek nem kellett hosszú idő hogy egy remek ötlettel álljon elő, azonnal fel is vetette.

-Beszélgessünk. Talán elmúlik a vihar közben. Ha meg nem, tuti elfáradunk a sok dumától!

-Rendben! - ment bele Lix azonnal, s becsukta az ajtót maga után.

Pillanatok alatt ugrott az ágyra, s elhelyezkedett a takarón. Changbin is felküzdötte magát, majd felkapcsolta az ágy mellett található kislámpát is, hogy lássák is azért a másikat.

-Van valami ötlet? Már hogy miről beszéljünk...?

-Nem, de lesz! - vágta rá - A Szúnyogok mindig félnek a viharban?

-Igen. - válaszolt egyszerűen Felix - És te sosem tudsz viharban aludni?

-Igazából az ismeretlen hely a ludas...

-Nem szereted?

-Nem. Az ismeretlen dolgok kikészítenek. Nem megszokott, szóval nem ismerem. És amit nem ismerek, az tud ijesztő is lenni. Te nem így vagy vele?

-Kerülöm az ismeretlen dolgokat. Egy jó ideje csak olyanokhoz nyúlok amikről tudom hogy nekem jó, és nem lesz belőle bajom.

-Szóval parázol - egyszerűsítette le a dolgokat Changbin.

-Inkább csak óvatos vagyok.

Felix vállat rántva piszkálta az ágytakarót. Nagyon úgy tűnt hogy most sok mindent képes lenne megosztani az idősebbel. Bin agykerekei ezerrel forogtak. Most lenne esélye megtudni mi is történt Chanyeollal. De aggódott hogy a kérdéssel csak eltaszítaná magától Lixet. S bár ezt kifejezetten el akarta kerülni, végül nyert a kíváncsisága.

-Mi történt Chanyeollal?

Gyorsan tette fel a kérdést, mint mikor egy sebtapaszt tépnek le egy sebről. És Felix ezt pontosan így is érezte. Mintha felszakadt volna egy seb, amiből ömleni kezd a vér.
Torka elszorult, a könnyek csípni kezdték a szemét.
Hiába jut eszébe sokszor minden, teljesen más érzés ha valaki rákérdez a dologra. Sokkal jobban fáj, és sokkal elesettebbnek érzi magát miatta az ember.

-Nem kell elmondanod! - tűnt fel Binnek a hallgatás - Ne haragudj! Csupán...kíváncsi vagyok. Tudom hogy idegesítő, és teljesen megértem ha most szóba sem akarsz állni velem...

-Semmi gond. Megértem - hangja erőtlen, halk, de mégis határozott volt. Mintha két külön személyiség lenne.

-Akkor is tapintatlanság volt így rákérdeznem. Mellesleg alig ismersz, nem is tudom hogy gondoltam! - túrt a hajába idegesen, s felpattanva az ablak elé lépett.

Felix hirtelen nem érezte az erőt a lábaiban, s az esze is mintha elpárolgott volna.
Azonban a következő villámnál mintha megcsípte volna az ágy, úgy pattant fel.

-Gyere el onnan! - ragadta meg Changbin karját, s egy határozott mozdulattal az ágyra húzta. Az idősebbnek pislogni alig volt ideje, olyan hirtelen történt - Nem tanították meg neked hogy villámláskor ne állj az ablakba?!

-De...de igen csak kiment a fejemből...

Csend telepedett a szobára, de a kellemes fajta. Legalábbis Felix számára az volt. Changbin ellenben átkozta magát hogy nem tudta tartani a száját.

-Átvert, Changbin... - szólalt meg Felix hosszú idő után.

-Tessék? - emelte meg fejét a másik meglepetten.

-Chanyeol...

-Átvert? Hogy...hogyan vert át? - próbálkozott Changbin.

-Kihasználta hogy bíztam benne, és teljesen összetört. Lerombolt mindent körülöttem, és pokollá tette az életemet. És ha ez nem lenne elég...ha aznap nem vonszol el...ha nem zsarol meg hogy menjek el abba a kicseszett buliba...

-Hé, hé! Semmi baj! - vonta magához a kisebbet, mikor az zokogásban tört ki.

Felix szó szerint Changbin karjaiba bújt, s görcsösen szorította a másik felsőjét. Nem tudta volna megmondani hogy pontosan miért sír. Nem biztos hogy az emlékek miatt. Mind a ketten tudták hogy ez csak a jéghegy teteje, a történet csak nagy vonalakban...
Nem, Felix nem ezért sírt. Felix megijedt, hogy képes volt ezt elmondani valakinek, akit alig ismert. Nem mellesleg ez a valaki furcsa érzelmeket indít el benne, amiket nem tud megmagyarázni.
Meglepte magát azzal, hogy milyen hamar kezdett bízni Seo Changbinban, de ezt a másik is elmondhatta.

Kitartóan simogatta a sírdogáló fiú hátát, egészen addig míg sírása lassan el nem halt, s a könnycseppek sem áztatták tovább a kölcsön kapott pólót.

-Tudom, hogy ez nem segít sokat...de lehet hogy betörtem az orrát... - Felix a béna vidítási próbálkozásra felnevetett, de olyannyira hogy ha Changbin nem kapja el időben, le is zuhant volna az ágyról.

Így viszont már mind a ketten nevettek. Álmaiban nem gondolta volna egyikőjük sem, hogy ilyen komoly történtek után hasukat fogva nevetnek majd, de lám, mégis megtörtént!

Kellett nekik egy kis idő, míg le tudtak nyugodni, ám mikor ez megvolt, mintha kicserélték volna őket. Nyoma sem volt a nyomasztó mondataiknak. Nyoma sem volt a szomorúságnak. Olyanok voltak mint két teljesen normális srác az este közepén. Csak beszéltek és beszéltek, időnként nevetve a másikon.
Egyikőjük sem érezte magát ilyen felszabadultnak hosszú ideje, a kávézós kalandot kivéve.

Mindent megtárgyaltak. Pár óra alatt oly annyira sikerült megismerni egymást, hogy úgy érezték, jó ideje ismerik egymást. Pedig ez nem így volt.

Nem is emlékeztek mikor dőltek végig az ágyon, mikor folytatták fekve az egyik filmről szóló elmélkedésüket, vagy éppen hogy már nemhogy vihar nem tombol, de már az eső sem esik.

Mind a ketten, egyidőben hallgattak el. Talán kifogyott belőlük a szussz, talán nem jutott eszükbe más mondanivaló. Ők sem tudták a helyes választ.
De ami biztos volt, hogy egymás mellett, szembe fordulva aludtak el végül, s együtt lépték át álmaik küszöbét...

Hosszú idő után, mind a ketten azt érezték hogy találtak valakit, aki más mint a többiek.