A Mardekár Hercege (befejezett)

17.fejezet

Ahogy elnyelték az erdő baljós árnyékai a büszke fiú alakját, tartása a pillanat tört része alatt megroppant, lépteiből elillant az erő, és a szigor, esetlenül bukdácsolva haladt előre. Törékenysége oly szembetűnővé vált hogy az apró állatok nem riadtak meg a jelenlététől, elő elő bukkanásuk szinte sértően bátor volt.
Viszonylag egyenletes tempóban tört előre, és pár perc elteltével egy sűrűbb, bozótosabb részhez érkezett. A vad indák áthatolhatatlanul fonódtak szinte önmagukba, erőszakosan, fojtó közelséggel.
Ujjai a pálcája után kutattak, a hirtelen feneketlennek tűnő zsebében, majd mikor végre hozzáértek a testmeleg fához, összezárultak, és a megszokás irányította csuklómozdulatot, a tüskés ágak szétválása követte.
A mágia hatására, egy megközelítőleg férfi méretű nyílás vált szét Draco előtt. A fiú az imént említett megszokás hatalmától vezérelve, szinte lehunyt szemmel lépett be a természet, eme barátságtalan kapuján, és a levelek zörögve zárultak be a háta mögött. Egy tömött tisztáson találta magát, amely inkább valamiféle furcsa barlangra hasonlított, olyan magasan nőtték körül fák és bokrok, hogy csak néhány szerencsés fény nyaláb jutott át rajtuk, és játszottak remegve Draco bőrén.
A tisztás egyik csücskében egy hatalmas fa állt. Mikor Draco megállt előtte, de csak egy röpke pillanatra, megérintette pálcájával a megfelelő göböt a törzsön, és a fán egy nyílás jelent meg melyen bebocsátást nyert. A mágikusan kitágított odú, pont kényelmesen adott otthont egy méretes ágynak és néhány rendezetlen könyvnek. A szőke amint belépett, elmotyogott egy lumost, és a cipőjét le rúgva végignyúlt az ágyon. A meleg simogató fény bűvkörében, hagyva, hogy rendezett frizurája összeborzolódjon. Megdörzsölte az arcát, és már magával is ragadta a gondolatai végtelen örvénylése.