A Mardekár Hercege (befejezett)

18.fejezet

"Harry ma reggel szörnyen fest." Futott át a cseppet sem szokványos megállapítás a Szőkeség gondolatain, ahogy végigmérte a másikat az egyik oszlop biztonságosnak hitt árnyékából. Az igényesség teljes hiánya tükröződött az össze nem illő darabok kavalkádján, és a kifésületlenül összegumizott, torzonborz hajzaton is, ami abszolút nem vallott Harryre.
Az előbb említett fiú, az egyszerűség nevében ugyan, de mindig igyekezett odafigyelni a külsejére. Nem volt nagy stílus-mágus, de valahol pont ebben gyökerezett a vonzereje.
Az így mélázó Draco direkt nem akart tudomást venni a szinte nyilvánvaló tényről, hogy az ő eltűnéséhez igenis köze lehet az áldatlan állapotoknak. Nem sok idő adatott meg a felfedezésén merengeni, mert egy feldúlt és ellentmondást nem tűrő hang összerezzenésre kényszerítette.
-Harry...
Rebegte Draco miközben vonakodva kilépett a fényre. A felszólítóval ellentétbe ő ma is, a régi korok eleganciájával hódított, ahogy a sötét vásznak körvonalazták az alakját, még intenzívebbé téve a pillantását, és a hófehér bőre makulátlan ragyogását. A látványt tovább tetézte ahogy a fénycsóvába lépve aranyba öltözött a fiú teste.
~~~
Harry legszívesebben üvöltött volna, a felfoghatatlan mennyiségű stressz hirtelen felgyülemlése, majd hasonlóan gyors elpárolgása miatt, de úgy érzete, képtelen rá. A teste feladta a készenléti állapotot, a kényszeres és állandó figyelmet, a "bármikor tudjak ugorni" kimerítő pulzálását. Hirtelen fáradtnak és gyengének érezte magát, most, hogy előtte ácsorgott izgalmának tárgya, csak igyekezett megőrizni a méltóságát. Már nem kelett izgulniai. Elmúlt a veszély. Draco itt volt, teljes valójában.
~~~
- Hová tűntél?
Hangzott el halkan, lesütött szemekkel és végtelen fáradt hangon.
Draco egy pillanat alatt felmérte a kérdést, és az idegesség valódi gyökerét, ezt felismerve pedig szerette volna átölelni Harryt. Kísérletet is tett a terve megvalósítására de amint a másik közelébe lépett, az sarkon fordult és elsétált, magára hagyva a lassan egyre jobban elkeseredő Malfoyt.
~~~
A két dacos fiú aznap már nem találkozott egymással. Mindent elkövettek, hogy még futólag se pillantsák meg a másik libbenő hajtincsét, egy susogó talár szegélyt, vagy bármit ami a másikhoz tartozik. Harry úgy érezte Draco elárulta őt, hogy kizárta az életéből, szerinte jogtalanul, így magába zárkózott, és teljesen kiszorította a külvilágot, magában fortyogva nem szólt senkihez.  A szőke pedig leginkább önmagára és később kivetítve a fájdalmát mindenkire haragudott,  ennek fényében, a régen nem látott énjét újból előbányászta a lelke legmélyebb bugyraiból. Fürkésző tekintettel figyelte a diákokat a nap hátralévő részében, keresve az alkalmat hogy el-el ejthessen egy gonosz megjegyzést, az elmaradhatatlan gunyoros mosoly kíséretében.
~~~
A szürkeség alattomosan és az eddigieknél is korábban közeledett, így a tél jelenléte nyilvánvalóvá vált.
Ám a viharos kedélyeket, az alkonyat bágyadt nyugalma sem tudta elsimítani.
A baldachinos ágyak rejtekében, egy fekete és egy szőke fej forgolódott, és a barna és szürke szemek csüggedten meredtek a sötétbe, nyugalomra vágyva.