A Mardekár Hercege (befejezett)

19. fejezet

Draco, minden hercegi erejét, és apjától örökölt tartását igyekezett összeszedni mikor beférkőzött a tudatába, hogy már pirkad és ő talán 1-2 órát ha aludhatott. A felismerés újból visszarántotta   a valóság porfészkébe. Szenvedő arccal ült fel a paplan összegubancolódott halmai közt, az ágy szélére kúszott, és  inas karjain meg támaszkodva, kissé előre dőlt, majdnem elvesztve az egyensúlyát, de ekkor a talpai végre hozzányomódtak a padló hűvöséhez. Ugyan ebben a pillanatban Ludmilla is előtántorgott valahonnan, és rémes nyávogással követelte a neki kijáró figyelmet. A hangra Blaise is megmoccant álmában, és ahogy Draco a hang felé fordult, elsuhant a képmása a szemközti tükörben. Csak egy pillanatra látta magát, de ebből is tisztán ki tudta venni, hogy hatalmas karikák éktelenkednek a szemei alatt, és a haja is jócskán csinosításra szorul. Ugyanekkor tűnt fel neki, hogy ezen a reggelen minden túlzottan elnyújtott, lassú, mintha valami ragadós lónyál borítana mindent. A teste mintha nem akarna engedelmeskedni, fájtak a tagjai, a mozdulatai szaggatottak voltak, minduntalan megtörtek, és a macska csak nem akarta befogni a száját. A fiú megadta magát, lehajolt és a karjaiba vette a dögöt. "Milyen selymes volt a szőre." Ahogy hozzá simult a meztelen bőréhez, hirtelen elgyengült, és szegény jószágot még jobban magához szorítva, bele temette az arcát a bundájába, maga előtt is így tagadva azt az apró könnycseppet, ami a szeme sarkába megszületett. A betolakodó, a kimerültség, a tehetetlenség és a büszkeség gyermeke volt. Ő bocsánatot akart kérni! Már nem is tudja hányszor jutott eszébe. De ez az átkozott "Malfoyság" nem engedni. Már nem Harryre haragudott, hanem egy ideig önmagára majd az Apjára, és mindenkire aki nevet, aki boldog, és aki képes megbocsátani, és bocsánatot kérni. Szőrös társa, macskalétéhez híven hamar megunta a zsebkendő szerepét, és aprót karmolva Draco kézfejébe, elszaladt. Kételyei közepette, szinte öntudatlanul öltözött fel, az más kérdés hogy elég szedett vedett lett a végeredmény. A következő útja a fürdőbe vezetett, ahol jéghideg vízzel borította az arcát, hátha így felébred a lidérc nyomásból. Majd mikor megállapította hogy semmit sem segített a víz, a pálcája után nyúlt és közömbös arccal bámulva a tükörképét, kiszórt néhány javító hatású varázsigét.
A szobában visszatérve felkapta a talárját és az aznapra szükséges holmiját, ételt varázs Ludmilla elé, majd vetett még egy pillantást alvó barátjára, és csöndesen elhagyta a szobát.
~~~
A folyosók még élettelenül nyúltak el a szőke fiú előtt. Lépései, magányosan verődtek vissza a sötét falakról, és lobogó talárja felkavarta a port a varázsló körül. A nagyterembe tartott, hogy valamiféle ételt vegyen magához, hátha attól új erőre kap, de hirtelen irányt változtatott, és a konyha vállt útja új céljává. Mivel még koránt sem volt reggeli idő, sőt a diákok nagyrésze még édesdeden aludt, úgy gondolta ott nagyobb sikerrel járhat.
~~~
A napja a reggelhez hasonlóan telt el. Igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni, szinte rejtőzködött, mintha rettegne valamitől vagy valakitől. Az "árnyékban" mozgott mint egy macska, kerülve minden találkozást, vagy szóváltást. Az órákon, szokásától eltérően elszeparálódott, behúzódott a sarokba, szíve szerint egy kiábrándító bűbájt is magára szórt volna ha teheti.
Valami érthetetlen módon nem is nagyon tűnt fel a jelenléte senkinek, a bájitaltanóra végéig.