"Kedvesem"

16.rész

-Add ide a kamerát, most én jövök! Álljatok összébb éés csíííz! - kattant el a vaku a tengerparton. Ahogy a barátaimat és Alexet néztem a kamerán keresztül mérhetetlen boldogság töltött el! Itt voltunk már 3 napja, szebbnél szebb helyeken jártunk, jobbnál jobb ételeket ettünk és ami a legfontosabb volt, hogy úgy éreztem minden a helyén van!
Már csak 2 napunk volt a vissza útig ezért úgy döntöttünk a nap további részét kettesben töltjük.

Felmentünk a szobánkba és átöltöztünk. Egy lenge spagetti pántos ruhát vettem fel amit a napokban vásároltam.

-Gyönyörű vagy! - karolt át hátulról Alex. Szembe fordultam vele és finoman megcsókoltam.

-Te pedig mérhetetlenül aranyos vagy!- elmosolyodott.

-Kész vagy? Indulhatunk?- kérdezte kicsit feszülten

-Minden oké? Egész nap olyan fura vagy!

-Persze szívem minden oké. Gyere!- kézen ragadott és maga után húzott.

Megbeszéltük, hogy megnézzük a közeli várat. Idefele akadtunk rá és csodaszépnek tűnt. Mivel nem volt messze gyalog mentünk. Egész úton beszélgettünk. Miközben Alex a gyerekkoráról mesélt azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb ember valójában, mint amit kifele mutat. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy megnyílt nekem.

-Figyelsz Te rám egyáltalán?

-Persze, csak elkalandoztam.

-Akkor mit mondtam?- tette fel szemrehányóan a kérdést.

-A hugodról meséltél és a kiskorotokról. Azt mondtad, hogy öcsit szerettél volna de mikor megláttad őt a kórházban egyből meggondoltad magad. Olyan szépen beszélsz róla! Miért nem találkoztam még vele?

-Nem itthon él. Csak ritkán látogat haza, de ha legközelebb hazajön ígérem találkoztok.

-Jól van. És anyukádékkal?

-Csak anyának tudlak bemutatni...-komorodott el.

-Jaj, ne haragudj! Én... én nem tudtam! Sosem mesélsz róla. - az arca gondterheltnek tűnt. Láttam rajta, hogy kételyei vannak. -Nekem bármit elmondhatsz!

-Tudom. Én csak... nehéz róla beszélni. Soha nem mondtam apámnak, hogy szeretlek, és ő sem nekem. Nem olyan apa-fia kapcsolat volt közöttünk, amelyben így fejeztük volna ki az érzéseinket. Nem azért, mert nem szerettük egymást, hanem mert így neveltek. Apám azt sem monda soha, hogy büszke lenne rám, de mindig is tudtam, hogy értékeli, amit csinálok. Emlékszem, a könyvem megjelenése után írta meg a Facebookra, hogy büszke arra, amit elértem, de személyesen már sosem volt alkalma elmondani, ugyanis egy héttel utána rá meghalt.- a szám elé kaptam a kezem.

-Istenem, sajnálom és őszinte részvétem!

-De ne most beszéljünk erről! Nem akarom elrontani az estét! Gyere! -kézen ragadott és felhúzott egy szűk utca lépcsőjén. Hirtelen megállt, én meg a dobbenettől mozdulni se tudtam. Hátamat a falnak nyomta és a szemembe nézett.

-Téged nem veszíthetlek el!

-Nem fogsz!- amint kimondtam heves egyszerűséggel megcsókolt.

●●●

-Na, hogy tetszik?

-Alex ez gyönyörű! Te csináltad? Mikor? És hogyan?- ámultam. Ahogy sétáltunk le a partra már távolról észre vettem a homokba szórt rózsaszirmokat. Egyre ahogy közeledünk kirajzolódott előttem egy csodaszépen megterített asztal. Meghatódva pillantottam Alexre.