𝐀𝐥𝐟𝐚 𝐞́𝐬 𝐎𝐦𝐞𝐠𝐚 | ✓

𝐊𝐢𝐥𝐞𝐧𝐜𝐞𝐝𝐢𝐤 𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

☼︎𝑳𝒊𝒍𝒚
ˢᶻᵉᵐˢᶻᵒᵍᵉ

A másnap már nem volt ilyen fényes. Anyám idegesen meredt rám.

- Megtiltottam, hogy találkozzatok, erre most mégis azt kell hallanom a másik két omegától, hogy egyszer csak ott terem és elüldözi őket a közeledből.

- Azért küldte el őket, mert azt hitte csináltak valamit! Amúgy sem történt semmi! - mondtam idegesen.

- És ezt higgyem is el neked?

- Igen. - bólintottam határozottan. Anyám összeszükült szemmel méregetett engem, majd fejét megrázva hagyta el a barlangot. Nagyot sóhajtottam, miközben lehunytam a szemem.

Az agyam azt súgta, hogy anyámra kellene hallgatnom, de a szívem mégis azt diktálta, hogy legyek Adam-mel, azt éreztem, hogy ő megértem engem és elfogad, úgy ahogy vagyok. És ez mérhetetlenül boldoggá tett, ugyanakkor még mindig ott volt az is, hogy neki és a nővéremnek össze kell házasodniuk. A bizonytalanság eluralkodott rajtam, és kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek.

Ha úgy döntök, hogy a falkát választom, akkor végig nézhetem, ahogyan a szerelmem mással éli le az életet, viszont, ha Adam-et választom boldogok lehetnénk, de szégyent hoznék a falkára, és béke sem lenne belőle.

Bármennyire is szeretem Adam-et, azt hiszem a falkát kell választanom, azért mégis csak így a helyes. Ma amikor találkozok vele elmondom neki, hogy hogyan döntöttem. Tudom, hogy mérges lesz, de úgy gondolom legbelül ő is tudja, hogy ez így lesz jó.

Anya újra besétált a barlangba, majd kimérten közölte:

- A nővéredet már valószínűleg nem fogjuk megtalálni, a szaga kezd eltűnni, ha magától nem jön vissza valószínűleg soha sem látjuk őt viszont. - Anya hangja a mondat végére elhalt, majd kitört belőle a keserves zokogás, bár mennyire is haragudtam rá, most mégis inkább sajnáltam.

A sírás rajtam is eluralkodott. Azt hiszem most fogtam fel igazán azt, hogy a nővérem eltűnt. A bundámon leperegtek a könnycseppek, és mintha az időjárás is érezné a szomorúságot, elkezdett esni az eső.

☾︎ 𝑨𝒅𝒂𝒎
ˢᶻᵉᵐˢᶻᵒ̈ᵍᵉ

Türelmetlenül várakoztam Lily-re a pataknál. Már indultam volna haza, abban a hitben, hogy úgysem jön el, amikor megrezdült a bokor, ami mögül kisélt a lány. Fehér bundája rikított a hold fényében, akárcsak szemei, amik most az arcom fürkészték.

Mikor elém ért leült, majd nézelődni kezdett. Nyilván ideges volt, nehogy meglássanak minket. Én is az voltam, de rajtam szerintem ez rajtam nem látszott meg.

Felé hajoltam, azzal a céllal, hogy odabújjak hozzá, és megnyugtassam, de elhajolt. Kérdőn néztem rá, hogy ezt miért csinálta, mire sóhajtott.

- Figyelj.. Gondolkoztam. - kezd bele. Ez nem jelent jót.. - Hidd el, hogy akár örökké veled lennék, de nem lehet. Caroline-t kell elvenned, aki történetesen a nővérem, ha a többiek megtudnák, hogy mi... Szóval akkor biztosan lőttek a békének, érted?

Próbáltam másképp tekinteni a dolgokat, de be kellett látnom, hogy igaza volt. Nem csinálhatjuk ezt.

- Mondj valamit. - lágy, kétségbeesett hangja rázott ki gondoltaimból.

- Nem tudom, mit mondjak. Igazad van. Bármennyire is szeretném, tudom, hogy ez így nem mehet tovább.

- Igen. Éppen ezért kérem azt, hogy ne találkozzunk többet.

Erre a mondatra lefagytam.

- Nem kérheted ezt! - dühös hangom hallatán kissé hátrébb kúszott, mire ösztönösen közelebb csúsztam hozzá. - Kérlek, Lily. Nem bírnám ki.

Könyörgő szemekkel néztem rá, miközben ő próbálta visszatartani könnyeit.

- Sajnálom, Adam. Nem tehetünk mást, ezt te is tudod.

Tudtam, de nem akartam elfogadni. Szinte állandóan azt vártam, hogy végre vele legyek, erre azt kéri, hogy többet ne találkozzunk?

- Igen, tudom. Akkor azt hiszem ideje búcsúzni. - mondtam lehajtott fejjel.

Lily közelebb jött, és hozzám bújt. Igyekeztem kiélvezni a pillanatot, minden egyes pillanatát emlékezni akartam.

Orrát az enyémhez dugta, majd lehunyta a szemét. Pár percig így voltunk, majd elhúzódott.

- Mennem kell. Szia Adam. - mondta, szemei könnyektől csillogtak.

- Szia.. - mondtam remegő hanggal, majd szinte azonnal leguruló az arcomon egy könnycsepp.

𝓓𝓸𝓻𝓲𝓷𝓪

Ez egy szomorú rész lett.
Remélem, azért tetszik!
Puszi!