Hagyhatná(d)m, hogy.. / Szoboszlai Dominik

T I Z E N K E T T E D I K

Elmondani nem tudom mennyire hálás vagyok ennek a fiúnak, hogy most értem jött. Csak a sötét szemeit láttam a vissszapillantóból, ahogy a hátsó ülésen küszködtem úton vissza az edzőtáborba.

- Nagyon köszönöm - szólaltam meg halkan 10 perc magamban átfuttatott elbeszélés után arra, hogy hogyan szóljak hozzá.
- Nagyon szívesen - nem nézett rám, de szemein láttam, hogy mosolyog.
Sokat nem beszéltünk az úton. Dominik némán tűrte a kínlódásom.
- Nem akarok visszamenni - sóhajtottam fel és fejem a támlának döntöttem.
Olyan jó volt így este autózni. Igaz egymáshoz nem szólva de vele lenni.
- Én sem - a lámpánál sávot váltott és lekanyarodott. Ismét egy kis mosolyt csalva az arcomra.
- Meki? - pillantott először hátra.
- Menjünk, igen - a hangom még mindig erőtlen volt, de annál lelkesebb.

Csak egy shaket kértem. Igaz ma alig ettem de szilárd étel nem ment le a torkomon. Dominik viszont vagy 2 teljes menüt megevett.
Salzburg egyik nagyon népszerű autós "kirándulóhelyén" álltunk meg. Innen nagyon szép a kilátás és most senki sem volt rajtunk kívül. A lábamnál nyitva volt az ajtó így láthattam az egész sötét, éjszakában csillogó várost.

Félig háttal ült nekem így néha lopva rápillantottam. Nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Nem is szerettem volna most másra gondolni, amíg meg nem szólalt.

- Pihenned kellene - nézett hátra az utolsó korty után.
- Pihenek most is - csukva volt a szemem. Igyekeztem titkolni, hogy már forog velem a világ a lábam nem érzem és tűzforrónak éreztem magam.
- Megyünk - nem volt valami nyogodt a hangja. Némán bólintottam. Nem akartam megijeszteni. Nem festhettem túl jól.

- Feküdj le és tedd fel a lábad a támlámra - Nem kérdeztem vissza, csináltam egyből amit mondott. Bíztam benne. Annyira határozott volt.
- Támaszd neki - szólt ellentmondást nem tűrően, közben lejjebb nyomta a támlát.

Kezdett visszatérni belém az élet, nem sokkal később már a szédülés is alábbhagyott. Néha néha előre pillantottam, amíg el nem nyomott az álom.

**  ** 

Dominik hűvös kezének érintésére keltem, ahogy az újjaim közé fonta az övéit és megsimította. Egyből felnéztem rá. Félig hátrafordulva nézett a kormány mögül.
- Megjöttünk - nézett ki a felettem levő ablakon.
Nem válaszoltam, csak feltápászkodtam. A vér ismét a lábamba zúdult.

Kara kíséretében sikerült beérni a földszinten lévő egyik szobába. Leköltöztem erre a néhány alkalomra, hogy ne kelljen lépcsőznöm. Egyedül voltam a lenti szinten. A folyosóról nyílt ami a kondiba is vezetett rögtön a társalgó mellett. Zavartan állt a két sportoló egymás mellett.

- Én megyek. Ha kellene valami, fent leszek - lépett az ajtóhoz.
- Én már itt sem vagyok - vette a lapot, a barna hajú lány és mielőtt megszólalhattunk volna, csak a lépteit hallottam a lépcsőn felfelé.

- Miattam ne maradj fent - durvának hangzott, pedig nem annak szántam.
- Igaz - simította kezét az ajtófélfára Dominik.
A p*csáért tudok ilyen paraszt lenni. Nem akartam megbántani.
- Ha van valami.. - Akkor írok - próbáltam mozdulatlan maradni, hogy egy gyenge mosolyt legalább kapjon tőlem. Hang nélkül csukta be az ajtót maga után.
F*asza. K*urva jó fej voltam. Nem ezt érdemli. Mármint a múltkor mikor okom lett volna rá nem voltam, most, hogy ilyen persze egyből hozom a formám.

Az órák kínzó lassúsággal teltek. Sem ülni, sem feküdni sem de bármilyen pozíció sem volt kényelmes, ahol legalább pihenni tudtam volna. A láz is kezdett visszatérni, egy kellemes hidegrázás tekintetében. És egyre rosszabbul is éreztem magam. Még egy korty vizem sem volt. Jól felkészültem. További fél óra küszködés után feladtam.