Hagyhatná(d)m, hogy.. / Szoboszlai Dominik

T I Z E N H A R M A D I K

Nagy levegővel próbáltam lenyelni a kibukni készülő szóáradatot. Dúrtam félre mindenkit, hogy mihamarabb a szobámba érjek. Hanyagul löktek el egy a segítségemre siető tetovált kart. 

- Aah ne haragudj nem neked szólt.. - fordultam az illetőhöz aki most lépett be az ajtón

- Nem haragszom - jött a válasz komoran, semmitmondóan. Teljesen megértettem. Jogos volt.

- Ezt kint hagytad, gondoltam behozom, nekem legalább nem kerül erőfeszítésbe - szintén nem csengtek kedvesen a szavai nem tudtam, hogy ezt rám érti, hogy erőfeszítés, hogy kedves legyek vagy mi...

- Köszi - dobta le mellém a pulcsit. Nem néztem rá. Már már szégyelltem magam a viselkedésem miatt.
Egy halk sóhajt préselt ki magából és távozni készült.

- Fantasztikus - mormoltam félig hangosan, hogy már megint milyen remek módon viselkedek Dominikkel.

Egy perc tétovázás után szólalt ismét meg.
- Mit csinálsz?

- Újra kell kötnöm - legyintettem a mellettem heverő gumis színes fáslira és egyéb kellékekre. Továbbra is őt néztem aki csak felvonta a szemöldökét. Rám nézett. Nyilván egyértelmű volt, hogy nekem ez egyedül nem lesz egy egyszerű feladat.

- Segítek - közelebb lépett az ágy mellé.

Arrébb húzódtam, reméltem leül.

Így is tett és a már félig letekert fáslit bontotta tovább. Tartottam magam, hogy ne mutassam mennyire odáig voltam most érte. A fiú aki egyébként sem volt közömbös a számomra, most egyszerre hiányzott nagyon. Lehet, hogy mert napok óta nem nagyon beszéltünk, vagy a kórházi eset miatt érzem ezt, vagy a bűntudat, de nem tudtam megmagyarázni.

Kimérten nyomta ki a krémet a kezébe, én pedig próbáltam nem őt bámulni.

Megugrottam és feszült meg mindenem, ahogy a tenyerét végig simította a lábamon.
- Fáj? - nézett fel rám.
Most szembesültem vele, hogy mennyire közel ül.
- Nem, de arra számítottam - engedtem ki a levegőt.

- Tényleg ne haragudj, az előbbiért az étkezőben, nem neked szántam, csak már mindenki ezzel traktált ott - muszáj volt elnézést kérnem tőle - meg amúgy is egy kicsit feszült voltam.
- Reméltem is - mosolygott őszintén.
- Kitaláltál valamit a holnapi meccsre? - kérdezett vissza.
- Nem tudom, hogy fogom érezni magam - próbáltam elvonatkoztatni a lábam óvatosan simogató kezeitől.
- De el jönnél? - fejezte be és a fásliért nyúlt.
- Meg tudnám ezt szokni - sóhajtottam
- Ne terelj - nevetett
- El igen - lesütöttem a szemeim mint valami kisovodás. Elmosolyodott de nem válaszolt rá.

Szó nem érheti tényleg szakszerűen kötötte vissza a lábam.
A combom közepéig kellett tekerni a fáslit, szemmel láthatóan örömét lelte benne. Csak oldalról láttam, hogy félmosolyra húzódik a szája.
-Khm szerintem megvagyok - pihentette a lábamon a kezét.

- Majd kitalálom mivel hálálhatnám meg - vesztem el a barna szempárban.
- Soroljam? - ült kicsit közelebb.
Ahogy előrébb hajolt vállain megfeszült a póló most más illata volt de, eszméletlen finom. Iszonyatosan kívántam és ő egyre közelebb hajolt. Nem változtattam a helyzetemen. Nem voltam felkészülve mit fog csinálni. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne adjam be a derekam a kezdeményezéshez. Esélytelen volt.

Újra a combomra simultak az ujjai. A szemeit fürkésztem.

- Annyira kihasználnám most ezt a helyzettet- suttogta az arcomtól egy centire.
Szinte éreztem az ajka melegét a számon. Ahogy közeledtem ő úgy húzódott hátrébb.