Mi lett volna ha?

A baleset

Kata szemszögéből

Meleg nyári este volt és én a kórházban ügyeltem. Általában semmi érdekes nem szokott történni csak néha egy-egy bulizó fiatalt, aki éppen összetörte magát, vagy idősebb embert hoznak be, de az is ritka. Először furcsa volt mikor Pestről ide jöttem, de már teljesen kezdem megszokni itt Kárásziban és igazából Danit is nagyon szeretem így eszem ágában sincs visszaköltözni, meg persze ez a 12 órás szabály is itt tart szóval sok választásom amúgy sincsen. A nagy elmélkedésemben csak az egyik nővér zavart meg hogy gyorsan siessek mert a mentősök perceken belül itt lesznek egy sürgős esettel.

-Mi történt? -kérdeztem

-Még nem tudjuk pontosan csak annyit mondtak, hogy egy fiatal nőt hoznak súlyos sérülésekkel és a kislányát, akinek nincsenek csak apró felületi sérülései. -kaptam a választ.

-Azonnal jövök. – azzal a lendülettel felkaptam a sztetoszkópomat és már rohantam is a mentőbejárat felé amilyen gyorsan csak tudtam.

-Mire odaértem már hozták befelé a sérülteket. Amikor megláttam a nőt már tudtam, hogy nagy a baj. Mögöttük közvetlen jöttek kislánnyal, aki teljesen vigasztalhatatlan volt bár ez nem csoda hiszen nem értette mi folyik körülötte, és hol az anyukája hiszen nem lehetett több mint fél éves.

- Mit tudunk? -kérdeztem a mentősöket, akik behozták.

-26 éves nő a kocsijával nekicsapódtak egy fának és ő valószínűsíthetőleg nem volt bekötve és kirepült az autóból. A helyszínen újraélesztettük és sikerült stabilizálni valószínűleg agyi sérülése és belső vérzése is van. -hadarta el gyorsan a választ.

-Vigyük röntgenre és utána rögtön a műtőbe egy perc és ott vagyok.

Ahogy rohantam végig a folyosón az az egy dolog járt az eszemben, hogy ha nem mentem meg mi lesz a babával. Muszáj megmentenem nincs más opció. A műtét hosszú volt és nehéz. Egyszer megint összeomlott és nehéz volt újraéleszteni. Végül stabilizáltuk, de kómában van és nem biztos, hogy valaha felébred. Ahogy kiléptem a műtő ajtaján nem tudtam másra gondolni csak arra az apró kicsi lányra, aki lehet, hogy elveszti azt, aki a legfontosabb számára és kétségbeesetten fekszik valamelyik kórtermünkben egyedül. Rögtön a nővérpulthoz szaladtam, hogy megkérdezem, hogy milyen fejlemények vannak az ügyében.

-Kata, hogy ment a műtét? Jól van? – kérdezte Zita az egyik nővér, akivel egész jóba lettem mióta itt vagyok.

-Hát nem teljesen jól, de egyelőre stabil, intenzíven van. A kislánnyal mi van? Tudunk valamit? Hova fog most kerülni? – ezek a kérdések cikáztak csak a fejemben.

-A körülményekhez képest jól van. Hannának hívják 5 hónapos. Nincs családja az anyukája egyedül nevelte. Egyik nagyszülő sem és így egy darabig biztos a gyámügyhöz kerül.

Ezek a mondatok nagyon szíven ütöttek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen előfordulhat.

-Ez biztos? - kérdeztem vissza letörten.

-Úgy néz ki igen. -kaptam meg a választ.

-Szerintem benézek hozzá. Merre van? - kérdeztem

-Gyerekosztályon a 2 kórteremben.

-Köszönöm. – válaszoltam és már el is siettem.

Mikor beléptem megláttam abban a kórházi kiságyban és megszakadt érte a szívem. Nagyon keservesen sírt. Közelebb léptem és megsimogattam.

-Szia kismanó, hogy vagy? Ne sírj. Gyere felveszlek. -suttogtam neki.

Ahogy felvettem rögtön elcsendesedett és elaludt. Hallottam, hogy belép mögöttem valaki. Zita volt az, aki csodálkozva nézett.

-Ez meg hogy csináltad? - kérdezte meglepetten.

-Mégis mit? -nem értettem mire gondolt.

-Eddig senkinek sem sikerült megnyugtatnia nem, hogy elaltatnia.

Akkor abban a percben elindult benne valami. Egy érzés amit nem tudnék megmagyarázni.