Mi lett volna ha?

Elrabolva

Kata szemszögéből

Nem hittem a szememnek. Stefi és Dani. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tette vele. Elindultam feléjük, hogy elhozzam Hannát. Kivettem a kocsiból és bementem vele a házba. Hallottam Danit jönni mögöttem és próbált magyarázkodni, de nem nagyon érdekelt, csak azt tudtam hogy most el kell innen tűnjek. Gyorsan összepakoltam a pelenkázótáskát, beültettem Hannát az autóba beültem én is és elhajtottam. Nem tudtam merre akarok menni csak elindultam. Mikor elhagytam a falut felhívtam Pollit. Ő volt az akivel mindent meg tudtam beszélni.

-Halló – szólt bele a telefonba.

-Szia Polli. – mondtam szipogva mert eddig bírtam tartani magam.

-Katka mi a baj? – kérdezte

-Tudunk beszélni? – kérdeztem

-Persze ma ráérek szabadnapos vagyok. Gyere fel.

-Oké köszi. – mondtam – Most indulok, 2 óra és ott vagyunk. Puszi. – köszöntem el. Jól esett, hogy hiába vesztünk össze már milliószor mégis bármikor számíthattam rá.

Lassabban tudtunk haladni, mint amire számítottam mert Hanna elég nyűgös volt ezért többször is meg kellett állnom, de az út felénél szerencsére bealudt. Közben Dani is folyamatosan hívogatott, de nem vettem fel neki. Abszolút nem voltam kíváncsi a magyarázkodásaira. Tudom, hogy mit láttam. Mikor oda értem és kiszálltam és kivettem Hannus is az autóból és tárcsáztam Pollit. Észrevettem, hogy megállt közvetlen mellettünk egy fekete kocsi és eszembe jutott, hogy ez az autó mintha minket követett volna, de mire végig gondoltam volna Polli beleszólt a telefonba.

-Halló ide értél már? – kérdezte kissé idegesen

-Igen itt állok a ház előtt. – válaszoltam – lej... - folytattam volna, de ekkor egy valaki elkapott hátulról én pedig egy hatalmasat sikítottam, de ez nem sokat segített mert hirtelen minden elsötétült a telefon kiesett a kezemből Hannát elvették és egy hideg fém padlón ültem. Hiába kiabáltam nem jött senki. Nem értettem mi történik. Hannát hallottam, hogy sír, és két három férfit, akik beszélgettek, de nem értettem, hogy mit. Talán szerbül tárgyaltak egymással. Elindult az autó, de nem tudtam ellene tenni semmit és már kiabálni sem tudtam mert betömték a számat is. Nagyjából 20 percig utazhattunk így amikor megálltunk és kirángattak az autóból utána valami lépcsőn kellett felmenni aztán levették a szememről a kendőt és kioldozták a kezemet is. Egy hűvös komor szobában voltunk. Hirtelen megláttam Hannát is az egyik kopasz rossz arcú pasi kezében. Nem látszott rajta semmi sérülés, de még mindig keservesen sírt.

-Kik maguk? – hirtelen ez jutott eszembe – Mit akarnak tőlem? És adják vissza a lányomat.

-Nem is akartuk megtartani ahhoz túl idegesítő – válaszolta a férfi, aki behozta és odaadta. Magamhoz öleltem és halkan nyugtatni kezdtem.

-De itt mi vagyunk azok, akik kérdeznek. – válaszolta egy magasabb alak. – És ne aggódj amíg azt csinálod, amit mondunk és válaszolsz nem lesz semmi bajotok. – mondta, de ez engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Mégis kik lehetnek ezek? Mit akarnak? csak ezek a kérdések keringtek a fejembe, de ezekre nem kaptam választ. Mire magamhoz tértem a sokktól,eltűntek a szobából és ránk zárták az ajtót majd pár pillanat múlva bedobták Hanna pelenkázótáskáját. Majd egyszerűen megint eltűntek, de még csak mozgolódást sem hallottam kintről. Félelem fogott el. Tudtam hogy innen nagyon nehezen fogok megszabadulni de biztos voltam benne hogy Polli már vagy Daninak vagy anyáéknak szólt és valószínűleg Marosinak is feltűnt hogy az órám nincs a kezemen és reméltem hogy hamarosan ránk találnak. Tudtam hogy kifogok esni az örökségből de jelenleg ez foglakoztatott legkevésbé.