Mi lett volna ha?

Megmentve

Kata szemszögéből.

Belépett az egyik férfi az ajtón (az összes közül ő volt a legemberségesebb,) és felénk nyújtott egy csomagot. Tápszer és meleg víz volt benne és nekem is hozott enni. Én egyáltalán nem voltam éhes. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy bármi is lemenjen a torkomon.

-Tessék, a boltban azt mondták ez jó lesz. – mondta – nem vagyunk mindannyian és mi sem éheztetnénk olyanokat, akik nem érdemlik.

-Köszönöm – válaszoltam majd ő kiment az ajtón és megint csak ketten maradtunk.

Mindig csak azon járt az eszem, hogy miért kellett magammal hoznom Hannát vagy hogy miért kellett nekem egyáltalán se szó se beszéd elrohannom. Milliószor megbántam és most másra sem vágyom, mint hogy otthon legyünk. Biztos vagyok benne, hogy valaki már keres minket, de ez a várakozás megőrjítő. Féltem Hannát nehogy valami baja legyen. És attól is tartok, ha ezt a gyámügy megtudja elvehetik és én ezt nem bírnám ki. A gondolataim közepette valaki halkan kopogni kezdett az ablakon. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy Szláven és Nándi ott állnak. Örömömben sikítani tudtam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Megpróbáltam halkan kinyitni az ablakot, közben meghallottam, hogy kint is nagy a hangzavar így inkább nem foglalkoztam vele, hogy halk legyek.

-Hát ti, hogy kerültök ide? – kérdeztem, de igazából sejtettem.

-Szia Kata. – köszönt Szláven.

-Siess add ki a kislányt és mássz ki te is. – mondta Nándi. – Dani a háztól nem messze vár titeket az autóval. Szláven odakísér titeket mi meg letartóztatjuk őket.

Nem hiszem el, a kívánságom szinte azonnal valóra vált. Gyorsan felvettem Hannát, aki aludt. (Nem is értem, hogy hogy lehet ilyen nyugodt kislányunk. Az összes stresszes helyzetet végig alussza). Oda adtam Szlávennek és kimásztam majd visszavettem a kislányomat. A fákon keresztül megláttam Danit az autóval. Még soha nem örültem ennyire senkinek sem. Teljesen elfelejtettem, hogy haragudtam rá. Beszálltam az autóba és elkezdtem csókolgatni ahogy ő is engem.

-Úgy örülök, hogy nincs semmi bajotok. – mondta és láttam, hogy a szeme sarkába könnyek szöktek. – Nem bírtam volna ki, ha elveszítelek titeket. Ti vagytok a legfontosabbak nekem a világon. – mondta és még egyszer meg csókolt és Hanna homlokára is egy hatalmas puszit nyomott.

-Nem akarok beleszólni ebbe a romantikus pillanatba, de mennetek kéne. – mondta Szláven – itt nem vagytok biztonságba

-Jó indulunk. – válaszolta Dani – de te nem jössz?

-Nem én még segítek elkapni ezeket a pszichopatákat. – ekkor lövéseket hallottunk ezért Szláven ránk csukta az ajtót és mi pedig elhajtottunk.

-De mégis hol vagyunk most? És hová is megyünk? – kérdeztem.

-Budapest határában vagyunk és az ügyvédnőhöz megyünk.

-És hogy akarsz végig autózni a városon gyerekülés nélkül egy babával? – kérdeztem az ölemben ébredező Hannára utalva.

-Nyugi bent van az ülés a csomagtartóban. Majd, ha elég messze érünk megállok és kivesszük. – válaszolta és odanyújtotta a telefonját. – tessék hívd fel Pollit mert megígértem neki, hogy szólok ha van valami.

-Szerelmem. – néztem rá Danira könnyes szemekkel.

-Igen Gyönyörűm. – mondta mosolyogva, de mikor rám nézett megijedt. - Miért sírsz? Valami baj van?

-Én úgy sajnálom. -mondtam szipogva – én tehetek az egészről

-És mégis miért te tehetnél róla? Nem te raboltad el saját magatokat. – próbált nyugtatni

-De ha nem megyek el otthonról sértődötten akkor nem történt volna ez. – magyaráztam

-De ne magadat hibáztasd emiatt. Én voltam a hülye mert bíztam a húgodba. De ilyen soha többet nem fordul elő ígérem. – mondta és megállt az út szélén.

-Gyertek ide. – ölelt mindkettőnket szorosan magához. – Mindennél jobban szeretlek titeket, és ezen senki és semmi nem változtathat.