Mi lett volna ha?

Első pillantás

Annyira belemerültem a kutatásba, hogy nem néztem az órát csak azt vettem észre, hogy besötétedett. Ránéztem a telefonomon az időre és rájöttem, hogy késésben vagyok. Gyorsan felpattantam, felkaptam a kabátom meg a kulcsaimat, bezártam az ajtót és kocsiba ültem. útközben tárcsáztam Katát, aki az első csörgetésre felvette.

-Haló-szólt bele a telefonba.

-Szia kicsim, egy kicsit késni fogok, de már elindultam. – vázoltam gyorsan a helyzetet.

-Oké semmi baj, de beszélnünk kéne valamiről sürgősen. – mondta.

-Sietek. De ugye semmi baj nincsen? – kérdeztem kissé megijedve

-Nincs semmi baj. Nyugi de majd személyesen elmondom. Szeretlek.

Én is szeretlek-mondtam majd letettem a telefont.

Szinte rekordgyorsasággal értem oda a kórházhoz. Gondoltam bemegyek és meglepem. Ahogy beértem nem találtam sem a folyosón sem az orvosiban. Közben megláttam Zitát. Már többször találkoztunk és mivel Katával jóban vannak így egész sokat beszéltünk.

-Szia Zita – szóltam utána annak reményében hátha ő tudja merre találom a szerelmemet.

-Szia Dani. – köszönt vissza – Hát te! Hogy hogy itt vagy?

-Katáért jöttem, de nem találom sehol. Te tudod merre lehet? – kérdeztem

-Szerintem sejtem merre lehet. – mondta – Gyere megmutatom. – legyintett, hogy kövessem és már el is indult végig a folyosón. Végül a kórház gyerekosztályán kötöttünk ki. Ekkor már sejtettem, hogy miért ide jöttünk, de amikor benéztem az ajtón, amit Zita mutatott már minden világossá vált. Láttam a szerelmemet, aki éppen a kiságy mellett állva csodálattal nézte az a pici lányt. Bementem a szobába, odaléptem halkan Kata háta mögé és gyengéden átöleltem. Éreztem, hogy hirtelen megijedt ezért halkan megszólaltam:

-Szia, nyugi csak én vagyok. – suttogtam halkan.

Még álltunk így egy darabig és néztük ahogy Hanna alszik. Ez a pillanat örökre az emlékeimben fog élni. Életemben először éreztem, hogy első pillantásra szerelembe estem. A pufi arcocskájába amin miközben álmában elmosolyodott mindig apró gödröcskék jelentek meg, kicsi kezeibe és talpaiba. Egyszerűen tökéletes volt.

Kata szemszögéből.

Ahogy ott álltunk tudtam, hogy Dani is ugyan az érzi, mint én. Tudtam, hogy muszáj minél előbb beszélnünk a dologról.

-Figyelj-szólaltunk meg szinte egyszerre.

-Kezd inkább te. – mondta Dani

-Szóval hol is kezdjem. - próbáltam összeszedni a gondolataim. – arra gondoltam, hogy mi lenne, ha... - böktem volna ki végül, ha a szerelmem hirtelen a szavamba nem vágott volna

-örökbe fogadnánk őt? – kérdezte hirtelen.

- Pontosan erre gondoltam – válaszoltam meglepetten. – de te ezt honnan tudod?

- Nekem is egész nap ezen járt az eszem, és ezért késtem el. – kaptam a választ.

Tudtam, hogy beszéltünk már örökbefogadásról főleg azok után mikor elvesztettük a kisbabánkat és az orvosok azt mondták, hogy kicsi az esélye annak, hogy saját gyerekünk legyen, de úgy voltunk vele, hogy még elég fiatalok vagyunk így nem igazán merültünk bele a részletekbe.

-Akkor ezek szerint ez eldőlt. Holnap reggel felhívom a hölgyet, aki Hanna ügyét intézi és megbeszélek vele egy találkozót, hogy minél hamarabb elindítsuk az ügyet. – hadartam el gyorsan.

-Úgy látom kicsit izgatott lettél nem? – kérdezte Dani

-Egy kicsit. Miért te nem? – válaszoltam bár már a kérdést sem értettem. Hogy ne lenne valaki izgatott egy ilyen helyzetbe.

-Dehogy nem. Én is örülök. Csak ha te valaminek örülsz akkor mindig nagyon gyorsan beszélsz.

-Annyira szeretem, hogy ennyire ismersz. – mondtam és megcsókoltam a szerelmemet.

Hazafelé az úton végig csak tervezgettünk. Megbeszéltük, hogy a szüleinknek nem szólunk és egyelőre még senkinek csak ha már haza hozhatjuk Hannát. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű és valószínűleg sok akadályt kell majd leküzdenünk, de bíztunk egymásban és abban, hogy együtt sikerülni fog.