Mi lett volna ha?

Végre együtt

Másnap reggel korán elindultunk Kárászi legjobb bababoltjába. Bár igazából ez az egyetlen bababolt a környéken. Bementünk és most már valamennyire tudtuk, hogy mit szeretnénk. Sokáig nézelődtünk, megvettük az összes kis ruhácskát, ami megtetszett, vettünk egy csomó játékot, cumisüveget, cumit, pelenkát és minden olyan apróságot amire csak szükség lehet. Végül egy szürke kiságy mellett döntöttünk viszont a babakocsival kapcsolatban nem nagyon tudtunk megegyezni. Daninak egy kék kocsi tetszett nekem viszont egy krémszínű.

-Szívem szerintem ez sokkal jobban illene Hannához. – mondtam – hiszen kislány.

-De hiszen ez világoskék – érvelt Dani – ez is teljesen jó lenne.

-Jó napot segíthetek? – kérdezte egy kedves eladó.

-Jó  napot! Igazából nem tudunk megegyezni, hogy melyik babkocsi lenne a legjobb. – válaszolt Dani

-Mennyi idős gyerkőcnek kellene? – kérdezte az eladó – És kisfiú vagy kislány?

-5. hónapos és kislány. – válaszoltam

-Azt hiszem tudom mi tetszene mind a kettőjüknek – mondta – jöjjenek megmutatom mire gondoltam – és elmentünk egy már sorral arrébb. Mutatott egy mályva és szürke színű babakocsit hatalmas kerekekkel (ami nálunk a faluba nem árt) szerintem tökéletes volt. Éppen annyira volt csajos amennyire kellett.

-Nekem nagyon tetszik. – mondtam – és neked? – kérdeztem Danit.

-Nekem is. – válaszolta – akkor szerintem ezt visszük. És szerintem mindent megvettünk, ami kell.

-Szerintem is. – válaszoltam. – akkor menjünk fizessük ki és rendezzük át a házat.

Miután hazaértünk nekiálltunk a berendezésnek. A kiságy a kanapék helyére került mellé a hozzá illő pelenkázó. A falra képeket akasztottunk. Kimostam az összes kis ruhát, össze hajtogattam és betettem őket a fiókokba. Az egész kis ˝szoba" csak arra várt, hogy elfoglalják. Még szerencse, hogy kész lettünk mert este hívtak a gyámügytől, hogy holnap délelőtt jönnének környezettanulmányt csinálni és 4-re mennünk kell a pszichológushoz. Egész éjjel nem tudtunk aludni mert tudtuk, hogy ha minden jól megy akár már holnap este velünk lehet Hanna is. Szerencsére másnap is minden rendben ment megkaptunk az összes engedély és papírt. Az ügyintézőnk a kórházban várt minket. Még vele is el kellett a papír ügyeket intéznünk de az nem tartott sokáig.

Amikor mindet elintéztünk hatalmas megkönnyebbüléssel ugrottam Dani nyakába. Szinte el sem hittem, hogy végre hazavihetjük Hannát. Bementünk a kórterembe, felöltöztettem majd elköszöntünk mindenkitől és kiléptünk a kórház ajtaján. Bekötöttük Hannát az ülésbe, beültem mellé hátra és már indulhattunk is. Ez volt az első pillanat amikor igazán éreztem, hogy mi már egy család vagyunk és ezt semmi sem ronthatja el.

-Várj segítek – mondta Dani amikor hazaértünk és kinyitotta bejárati ajtót. Én nem tudtam volna mert Hanna a kezemben volt. Letettem az ágyába és csak csodáltuk hosszú perceken át összebújva.

-Szerelmem – szólaltam meg halkan – ugye tudod, hogy a neheze még csak most következik?

-Mire gondolsz? – kérdezett vissza.

-Hát arra, hogy sem az én szüleimnek sem a tiednek nem mondtunk még semmit. És biztos vagyok benne, hogy nem fognak repesni az örömtől, hogy eltitkoltuk ezt előlük. – válaszoltam

-Ebben a nagy hirtelenségben el is felejtkeztem róluk. De majd kitalálunk valamit, ne aggódj ilyeneken. Inkább élvezzük, hogy végre együtt lehetünk hárman.

-Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek – mondtam és megcsókoltam a szerelmem. Ez lehet kicsit hangos volt mert Hanna felébredt rá és sírni kezdett.

-Hát azt hiszem meg kell tanulunk csendesebbnek lenni. – mondta Dani viccelődve.