Krampusz

Mágia - MIKULÁS

A csettintés után Krampusz megugrott, mintha tűt szúrtak volna belé, majd egy elkeseredett nyögés hagyta el a torkát.

– Jól vagy? – kérdezte Mikulás. Nem tudott Krampusz szemébe nézni, mert a társa a földet bámulta. Hegyes szarva az előtte álló Mikulás torka felé mutatott.

– Persze – krákogta Krampusz. – Minden oké, csak... csak szokatlan. Mehetünk.

Krampusz gyors léptekkel haladt. Vékony patájával könnyebben tudott menni a hóban, mint ő a nagy csizmájával.

Havas fenyőerdő volt a határ az emberek világa és Télváros között. Krampusz ment elől, de úgy tűnt, az ösztönei a helyes úton terelték, mert határozott léptekkel haladt az ösvényen. Egy darabig. Aztán Mikulás észrevette, hogy kicsit megtántorodott, de azonnal korrigált.

– Megálljunk pihenni? – kérdezte Mikulás. Krampusz nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és caplatott előre. Néhol olyan sűrűn nőttek a fenyők, hogy ahogy elsiklottak közöttük, a tűlevélágakra rakodott rengeteg hó hangos robajjal zubogott le róluk.

Krampusz akkor botlott el először, amikor menet közben véletlenül meglökött egy nagy fenyőt, és arról egy nagy adag hó zuhant a nyakába. Hamar felegyenesedett, de Mikulás addigra már elkapta a karját.

– Nem vagy jól. Miért nem mondod el, mi a baj?

– A mágia – nyögte Krampusz. – Mintha bilincs lenne a mellkasomon.

Mikulás azonnal feloldotta a bűbájt egy újabb csettintéssel. Krampusz erre felsóhajtott, mély lélegzete megrezgette a közelükben álló fenyők ágait, és apró kupacokban megint hullani kezdett körülöttük a hó a fákról. Krampusz lerogyott a földre. Mikulás mellé térdelt, ölébe húzta Kramusz fejét, kiszedegette szőréből a bele ragadt havat, és megsimította a homlokát.

– Szólnod kellett volna.

– Sajnálom – lehelte Krampusz. – Nem akarok a terhedre lenni.