Krampusz

Otthon - MIKULÁS

Krampusz óvatosan lesett ki a kis résen, rémület és idegesség zsongott szemében a nyugalom álcája mögött.

– Mit szeretnél?

– Gondoltam átbeszélhetnénk a menetrendet. Holnap december, és indul a bevetés.

Krampusz a háta mögé nézett, addig a rövidke pillanatig, amíg a feje visszahúzódott a résből, Mikulás valami fehéret és szőröset látott felvillanni a háttérben.

– Öhm... most?

– Talán nem érsz rá?

– Hát... khm... de, ráérek, csak... – Krampusz patája idegesen koppant az ajtó túloldalán.

– Láttam, a manók segítettek berendezkedni. Remélem, most már kényelmesen érzed magad.

– Igen, igen, az már jó, csak... – Krampusz megvakarta a szarva tövét.

Mikulás felsóhajtott.

– Figyelj, Krampusz. Az elkövetkezendő ötven évben együtt fogunk dolgozni. Nem lenne jó, ha őszinték lennénk egymással?

– Khm... a barlang...

– Belátni az ablakon – sóhajtott Mikulás, szája szegletében mosoly moccant.

Krampusz eltátotta a száját. Mikulás tüdejét csiklandozta a nevetés, de visszanyelte. Krampusz nem volt félelmetes, nem volt gonosz, és Mikulás el sem tudta róla képzelni, hogy eleget tegyen a kötelességének, és nekiálljon zsákba gyömöszölni vagy elfenekelni rosszalkodó kisgyerekeket. Ezért akart mindenképpen beszélgetni vele a munkájukról.

– Jó, gyere – sunyta le Krampusz a fejét, majd szélesre tárta az ajtót.

Mikulás belépett. Hóval borított fekete csizmájáról Krampusz rózsaszín plüss szőnyegére olvadt a latyak.