Krampusz

A felelős - KRAMPUSZ

Krampusz nagy levegőt vett, amikor Amanda a hüvelykujjához érintette a mutatóujját. Becsukta a szemét és felkészült a fájdalomra, de az nem mosta át minden sejtjét, mint legutóbb, inkább csak zümmögött a mellkasában, mint egy méhraj. Krampusz kinyitotta a szemét.

Aztán a következő pillanatban megjelent mellette az apja, aki értetlenül forgolódott Mikulás nappalijának közepén.

– Apa? – suttogta Krampusz.

– Mi folyik itt? – nézett körbe Krampusz apja. – Amanda?

Amanda nem szólt, csupán meghajtotta a fejét.

Krampusz fejéből kihullottak a gondolatok. Mindenki őt nézte, és azt várták, mondjon valamit, de egy hangot sem tudott kisajtolni a torkán.

– Elmondaná valaki, mit keresek itt? – tárta szét a karját az apja.

Mikulás halk szava késve érkezett, de azért magabiztosan betöltötte a nappalit:

– Éppen Krampusz gyerekkori átkát szerettük volna megvizsgálni. Amanda azt mondta, lekövethető, hogy ki a felelős azért, hogy Krampusz nem bírja a mágiát. És... a következő pillanatban...

Krampusz Mikulás szavai közben az apját figyelte, aki egyre rémültebb tekintettel bámult rá. Ahogy közelebb lépdelt, patája hangját elnyelte Mikulás puha szőnyege. Krampusz belsője remegett.

– Hogy tehetted? – suttogta.

– Én csak meg akartalak... – nyújtotta felé az apja a karját, de Krampusz elhúzódott előle.

– Tehát elismered?

– Nézd, amikor bekerültél az iskolába, az első éved nagyon nehezen ment.

– Emlékszem – szusszantott Krampusz dühösen. – Ugyanis nekem kellett helyt állnom.

– Nézd, fiam...

– Talán jobb lenne, ha mi... – kezdte óvatosan Mikulás a hátsó kijárat felé araszolva.

– Kérlek, maradjatok. Apám elmondja, amit tudnom kell, azután távozik.

Krampusz hangja már nem remegett, csak a csalódottság áradt belőle. A rövid csendben Krampusz újraélte az első iskolai évét minden fájdalmas és boldog emlékkel együtt. Nehezen indult az évkezdés, páran piszkálták, de egyébként jól ment minden. Csakhogy egy reggel Krampusz iszonyú fájdalomra ébredt, és akárhogy próbáltak neki segíteni, minden csak rosszabb lett.

Az apja hallgatott. Krampusz karcos hangon tette fel a kérdést:

– Anya ruhái miatt?

Krampusz apja lehunyta a szemét.

– Emléktörlő bűbájt használtam – nyögte és lerogyott Mikulás kanapéjára. – Elvitted anyád magassarkúját az iskolába, és amikor nem látta senki, fel akartad próbálni, csakhogy rajtakaptak. Három napig nem tértél magadhoz, és utána, hiába marasztaltalak, mindenképpen vissza akartál menni közéjük. Én csak... kellett valami, hogy távol tartsalak tőlük.

– Mert szégyelltél.

– Mert féltettelek!

Krampusz megrázta a fejét.

– Nem hiszek neked. Anya is ezért ment el?

– Azt mondta, nem bírja nézni, hogy szenvedsz. Hogy bántanak, hogy nem lehetsz az, aki.

– Ezért lelépett – morrantott Krampusz. – Biztos utálta, hogy felveszem a ruháit.

Krampusz gúnyos hangja még saját magának is fájt. De jól esett most kegyetlennek lenni, majdnem elmosolyodott, amikor az apja a tenyerébe temette az arcát. Úgy nézett ki Mikulás puha kanapéján ülve, mint egy otromba vicc.

– Sokat veszekedtünk és arra jutottunk...

– Tudod mit, anya most nem érdekel. Az viszont igen, hogy miért gondoltad, hogy ezzel segítesz. Eltiltottál az iskolától, nem szerezhettem barátokat, meg se magyaráztad, anya miért ment el, és soha, de soha nem engedted, hogy úgy öltözzek, viselkedjek, ahogyan szerettem volna!

– Azt akartam, hogy normális krampusz legyél!

– Krampusz már így is normális – vágott közbe Mikulás.

Krampusz ekkor jött rá, hogy Amanda és Mikulás is ott állnak a nappaliban és hallottak mindent, amit mondott.  Jól esett a társa védelme, de nem tudott továbbra is egy légtérben maradni az apjával, beszorult a tüdejébe a levegő.

– Nekem most, én most... – Azzal kirontott az ajtón, és futásnak eredt a hóban.