Krampusz

Emma - KRAMPUSZ

Emma egy tízemeletes panelház hetedik emeletén lakott. A városban még éjjel is rengetegen jártak, így annak érdekében, hogy láthatatlan maradjon, Krampusznak folyamatosan fognia kellett Mikulás kezét. De amikor felbámult a fölé magasodó emeletekre, a szabad bal kezét azért csípőre rakta és úgy kérdezte.

– Hogy jutunk oda fel, hogy benézzünk az ablakon? Tudsz repülni?

Mikulás jobb kezével megvakarta a szakállát.

– Még sosem próbáltam, hmm. Erről nem beszéltek az Akadémián. Szeretnéd kipróbálni?

Krampusz elképzelte, hogyan lehetne egy ilyen páros repülést kivitelezni. Mikulásnak az ölébe kellene őt kapnia, és Krampusz erre a gondolatra a szarváig elpirult. Megrázta a fejét.

– Most inkább nem – motyogta.

– Oké, akkor egyszerűen csak a kislány szobájába megyünk – mondta Mikulás és már csettintett is.

Emma aludt. Szobáját bevilágította a halovány éjszakai lámpa fénye, Krampusz ezért nem vak sötétbe érkezett, aminek most kivételesen örült. A kislány szobája gyönyörű volt, fehér szekrényékkel, plüss szőnyeggel és virágmintás függönyökkel rendezték be. A falakat rózsaszínre festették.

– Tetszik? – suttogta Mikulás. Krampusz bólintott.

Amikor megfordult, az ajtó melletti falon egy nagy parafatáblát vett észre. Ovis csoportképen ültek a gyerekek Mikulás körül.

– Ez te vagy? – mutatott a képen a piros kabátos alakra Krampusz.

– Á, csak egy gyakornok az Akadémiáról. Nézd, ez viszont te vagy.

Krampusz közelebb hajolt, majd döbbenten bámult a rajzra, amit rózsaszín fejű tűvel böktek a táblába. Krampusz, egyik kezében csomaggal, a másikban virgáccsal állt és mosolygott.

– Szerintem hasonlít – döntötte a fejét oldalra Mikulás.

– Nem is tudom. Miért nem téged rajzolt le? – kérdezte Krampusz.

– Mert én fele annyira sem vagyok érdekes és izgalmas.

Krampusz megrázta a fejét.

– Te vagy a Mikulás! Ajándékot adsz, kedvesen beszélgetsz velük. Nekem meg elverni kellene őket és...

– Nem hiszem. Ő a harmadik gyerek, és eddig egyiket sem kellett elverni. Talán a krampuszoknak ez soha nem is lett volna dolga.

Krampusz összevont szemöldöke mögül nézett Mikulásra.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy talán van pár gyerek, akiknek szüksége van rád.

– Rám?

Mikulás komoly arccal bólogatott.

– Igen. Akiknek el kell mondanod, hogy nem rosszak.

Krampusz nem tudta, merjen-e hinni Mikulás szavainak.

– Krampusz – suttogta egy álmos kislányhang mögöttük. Mire Krampusz megmoccant volna, már apró gyerekkezek ölelték a térdét. Megdermedt. Még sosem ölelte meg senki, főleg nem egy embergyerek.