L&L Bízz bennem_idézetek (Befejezett)

22.Rész

Tusolás után bugyiban és melltartóban álltam a tükör előtt, és a törölközőmmel a vizes hajamat dörzsöltem szárazabbra, amikor dörömbölés hangzott fel az ajtó túloldalán.
- Sára! - kiáltotta Vivi odakintről, mire riadtan kinyitottam.
- Mi az? - kérdeztem szapora pulzussal, mert azt hittem, valami baj van, azonnal indulnia kell a feladatra, vagy valami ilyesmi, de a legnagyobb meglepetésemre Vivi teljesen normálisan állt előttem, az arcán nyoma sem volt semmilyen feszültségnek vagy izgalomnak, ezért kérdőn néztem rá.
- A telefonod - mutatta fel előttem. - Valami Milán már harmadszorra hívott FaceTime-on - adta át, és kíváncsian fürkészett, amíg elvettem a készüléket és megnéztem a kijelzőt.
- Köszi - mondtam, Vivi pedig továbbra is érdeklődve figyelt, miközben leültem az ágyamra, és úgy ahogy voltam, fehérneműben, a törölközőt magam mellé dobva, vizes hajjal indítottam videóhívást a párnámnak támasztva a telefont.
Vivi meglepetten nézett rám, aztán úgy csinált, mintha azért nem menne ki, mert valami dolga van a szekrényénél, miközben üvöltött a szituációról, hogy csak érdekli, ki az, akit így hívok vissza. A FaceTime kapcsolódott, az öcsém pedig mosolyogva nézett a kamerába, aztán meglátta, hogy félig vizesen, melltartóban ülök előtte, amitől fintorogva hátrahőkölt.
- Mi történt? - mutogattam sietve.
- Urgh, miért nem öltöztél fel? - kérdezett vissza mosolyogva.
- Mert háromszor hívtál, és azt hittem, valami baj van otthon - jeleltem a fejemet rázva.
- Semmi, csak úgy hívtalak, hogy mi újság - mutatta a vállát vonogatva, én pedig úgy igazítottam a párnának támasztott telefonomat, hogy válltól felfelé mutasson.

❤️😘