Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Tizenegyedik fejezet

Léteztek olyan emberek, akik egyszerűen csak taszították fajtársaikat és Gwendolyn Hill pontosan ilyen ember volt azzal a különbséggel, hogy ennek ellenére mindenki a közelében akart lenni. Ezen különös jelenségnek többféle magyarázata is született már az évek során, többféle személytől. Hannah Hill például azt állította, hogy a feltűnő szépség maga elég ahhoz, hogy tömegeket mozgasson meg, Andres azt nyilatkozta, hogy Gwendolynban van valami, ami megfogalmazhatatlan mégis őrült vonzással bír, Clark professzor pedig csak egyszerűen kijelentette, a pipáját szívogatva, hogy Gwen maga nem taszítja az embereket csak a jelleme.

Ezek a vélemények mind szépek és jók voltak, de mit sem változtattak azon, hogy a boszorkány világéletében annál magányosabbnak érezte magát minél nagyobb társaságba került pedig a figyelmet azt szerette. Fürdőzött a reflektorfényben, hisz annál kevesebbet nem is érdemelt, de valahogy mégis csak akkor voltak igazán rendben a dolgok, amikor egyedül maradhatott a boszorkánykonyhában a receptes könyvével. Olyankor kereknek érezte a világát bármilyen helyzetben is volt éppen, de, aki ennyi embert volt képes vonzani az hamar megtanult ezzel együtt élni, mi több, jól elszórakozni vele.

Gwendolyn imádta, hogy gyorsan ki tudta ismerni az embereket és hogy a megszerzett információkkal a markában mindig arra terelgethette az alakuló kapcsolatait, amerre neki éppen jó volt. És mindezt úgy, hogy a másiknak fogalma se legyen arról, hogy társa folyton egy lépéssel előrébb járt. Ez a képesség sok naiv embernek a hasznára válhatott volna, hiszen Gwendolyn Hillekbe belebotolni annyira nem volt nehéz. Draco Malfoynak is sikerült, aki miután a tünemény elfogadta a kezét többet nem is tágított mellőle. Jóllehet ennek nem mindenki örült.

A két úri gyerek egymás mellett ült a reggelinél, szemben Pansyvel, aki egy Gwendolynéra nagyon hasonlító arckifejezéssel fogadta Draco jó hírét, miszerint elérte, hogy az új lány megtarthassa az estére tett ígéretét. Bizony ám, mind együtt fognak ma a tónál szórakozni és mindenki szépen kibékül majd egymással, ahogy azt az égiek eltervezték. Mondjuk, Gwen hamar rájött arra, hogy itt a Mardekárban az égiek jelző csupán szinonimaként szolgált Draco Malfoyra, akiből úgy tűnt eddig túlságosan keveset látott, bár ez még nem jelentette azt, hogy a lány nem ismerte ki őt első pillantásra. A tizenéves fiúk amúgy sem tudnak jól elrejteni semmit. Ez a lányoknak mindig is jobban ment, ámbár Pansynél egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy minden egyes gondolata kendőzetlenül kiül az arcára.

Már a reggelinél is vágta ott a pofákat a nagyasszony kedves barátnőivel karöltve, akik között Daphne valamiért már nem kapott helyet és Gwen sejtette is miért. A lány volt az egyetlen a tegnapi balhé résztvevői közül, aki nem próbált meg úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert még az első óra előtt, ami egyébként pont sötét varázslatok kivédése volt, odament Gwenhez, amikor az egy kicsit lemaradt a többiektől, hogy ellenőrizze megvan-e minden kölcsönkért jegyzete.

– Figyelj, sajnálom, ami tegnap ott a szobátokban történt – mondta a lány kertelés nélkül, mire Gwendolyn egyből ráirányította minden figyelmét. – Látom, Dedee ma fel se jött, de bennem nem volt rossz szándék őszintén. Csak, tudod szerettem volna megtudni, hogy mi van veled meg Umbridge-dzsel, mert most mindenkire szükségem lenne, aki ellene van. Apámnak ő a felettese a minisztériumban és nekem nagyon nem szabadna kihúznom nála a gyufát, de a húgom nem igazán így gondolkodik, szóval – magyarázta majd sóhajtott. – De igazából ez nem is érdekes csak annyi, hogyha neked is vannak ilyen gondjaid Umbridge-dzsel akkor...

– Az én családomat nem tudja sakkban tartani az a némber, hidd el! Nagyapám holtában is jóval befolyásosabb nála szóval, ha van egy kis esze akkor velem nem kezd ki, de ha nincs én azt is megoldom, ne féljen! – jelentette ki Gwen, mire Daphne meglepetten nézett rá.