Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Harmadik fejezet

Mardekár – ismételte magában az ítéletet Gwendolyn, miközben vele szemben Dumbledore igazgató lelkes tapsolásba kezdett és magához intette a vámpírszerű Perselus Pitont, akinek az imént furcsán megrándult az arca.

Egyértelműen látszott, hogy a helyiségben a jó kedélyű igazgatón kívül senki nem volt megelégedve a Teszlek Süveg döntésével, ami miután Gwen levette a fejéről, önelégülten terpeszkedett el az asztalon és saját tévedhetetlenségétől eltelve, fürkészni kezdte a változatos ábrázatokat. Elsősorban Piton professzor csúf, sárgásfakó arcát, amin a visszataszítóan görbe orr felett két szénfekete szem ridegen, szinte már haragosan mérte fel az új diákot. Gwendolyn nem nézett az újdonsült házvezetője szemébe, de még nagyon az arcába sem, hiszen még jócskán a beosztás okozta sokk hatása alatt állt.

Ennek nem így kellett volna történnie... – fogalmazódott meg a fejében a frusztrált gondolat.

A lány tudta, hogy milyen emberek kerülnek a Mardekárba és saját magát direkt nem akarta közéjük sorolni, mert egyszerűen nem... Most nem, amikor más vágya sem volt, mint egy nyugodt környezetben megerősödni.

Gwendolyn őszintén megvallva, mióta eltanácsolták, túl fáradtnak érezte magát mindenhez. Élni se volt kedve, nemhogy rögvest harcba szállni egy háznyi kígyóval, akiknek első dolguk lesz majd megpróbálni élve felfalni őt, aki szégyenszemre napokkal ezelőtt elvesztette minden hatalmát és tekintélyét, ami ráadásul ebben az iskolában soha nem is volt neki. Egyedül csak annyi biztos dologra számíthatott az újdonsült mardekáros, hogy a levelezőtársa, Dedee Ford szintén ebbe a házba tartozott, bár ez azért eléggé sovány vigaszt jelentett.

A lány, akit a jövője épp most vágott mellbe, kíváncsian rápillantott a mellette keresztbe tett lábbal ülő édesanyjára és azt kellett látnia, hogy a nő lassan behunyta, majd kinyitotta a szemét, amit sajátos homály fedett.

– A nagyapja is mardekáros volt annak idején – közölte Hannah Dumbledore szavaira reagálva, aki időközben a házat kezdte el dicsérni. – Büszkék vagyunk rá – tette hozzá furcsa kis mosollyal és egy gyors mozdulattal megszorította a lánya karját.

Gwendolyn tekintete vészjóslóan arra a pontra meredt, ahol az anyja kedveskedve hozzáért. Hannah bűzlött a drága parfümtől és a hazugságtól. Gwennek majd' felfordult tőle a gyomra. Ebből kifolyólag az elkövetkező tizenöt percben, amiben papíroztak és az igazgató elmondta a kötelező tudnivalókat, a hangulat egyre feszültebbé vált. A fiatal lány ott ült az édesanyja jól burkolt és a házvezető tanára leplezetlen rosszallásának kereszttüzében és csak arra vágyott, hogy végre elmehessen innen.

Dumbledore igazgató beszédének végezetével a lány vágya némiképp beteljesülni látszott, hiszen végre felállhatott és, amíg az édesanyja köszönetet mondott, magához vette a zsémbes Felség hordozóját és nehéz utazóládáját. Ezt követően az irodában lévő társaság a csigalépcsőn levonulva kilépett az üres, festett képekkel keretezett folyosóra, ahol megkezdődött az udvarias búcsúzkodás. Gwen a háttérben állva figyelte, ahogyan Hannah hálás mosollyal az arcán kezet fog a tanárokkal (Piton és a koszos, toldott-foldott süveges Bimba valahogy kimaradt) majd nagyot sóhajtva felé veszi az irányt.

A lány kifejezéstelen tekintettel nézett fel gyönyörű édesanyjára, akinek magassarkú híján még a válláig sem ért fel, majd mereven tűrte ahogy a nő búcsúzásképpen magához öleli őt. Hannah nagyon ritkán tett ilyet és akkor is csak a műsor kedvéért, ami azt eredményezte, hogy ebbe a búcsúzkodó anya-lánya ölelésbe egy cseppnyi melegség sem szorult, de ennek ellenére Gwen engedelmesen átkarolta édesanyja hátát és csendben kiélvezte a pillanatot.