Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Negyedik fejezet

Gwendolyn Hill kíváncsian nézett körbe új otthonában és közben arra gondolt, hogy ez mennyivel másabb az eddigi Ilvermorny-i klubhelyiségénél, ahol a diákok nem az alagsorba voltak besuvasztva. A régi iskolájában a Viharmadár házba tartozó tanulók madárhoz méltó helyet kaptak a kastély legtetején, ahová reggel a hatalmas üvegtetőn keresztül csak úgy áradt befelé a napfény.

Az immár roxfortos boszorkány szívét marokra szorította a hirtelen feltörő emlékek sokasága, amiket ott élt át Amerikában, a Viharmadár homokszínű klubhelyiségében, az igazi otthonában. Emlékezett a nevetésre, az éjszakába nyúló, soha véget nem érő beszélgetésekre és Andrésre, aki miután tavaly év végén megnyerték a házkupát hatalmas örömujjongás közepette vitte be őt a klubhelyiségbe az ünneplő viharmadarasok élén.

Fantasztikus volt, de legalább már ezek se árulhatnak el többet – gondolta a lány és amint ezt sikeresen letisztázta magában, mélyet sóhajtott és újból felmérte a terepet.

A terem, ami inkább volt hosszú, mintsem széles, elég nagy belmagassággal rendelkezett, de az is meglehet, hogy csak a rendkívüli világítás növelte ennyire a teret. A helyet ugyanis valamiféle vízfelület alá építhették, mivel a plafon egy részén és a falak mentén elhelyezett hatalmas ablakok zord szépségüktől eltelve engedtek bepillantást egy sötét vizű tó csendes élővilágába. Ebből kifolyólag ide, a viharmadaras szállással ellentétben, esélye sem volt beszűrődnie a természetes fénynek, de helyette a mágikus félhomályban úszó terem egészét kellemesen járta át a víztükörcsillogás és a megannyi lustán égő fáklya fénye.

A Mardekár klubhelyiségét emellett a gótika stílusának jegyeiben rendezték be, ami sok fekete, gazdagon díszített bútort jelentett, amiknek nagy részét méregzöld párnákkal és kevéske finom, ezüst kiegészítővel kombináltak, ami a szobának adott egyfajta borzongató, de mégis gyönyörű egységet. A hely Gwendolynt leginkább a kastélyuk nyugati-szárnyára, azon belül is a nagyapja dolgozószobájára emlékeztette, ami ugyan jóval kisebb volt ennél a teremnél, de ugyanazt a furcsa érzést sikerült keltenie az emberben, miszerint valódi királyok lakták. 

Egyszóval az egész klubhelyiség teljesen más volt, mint amihez Gwendolyn eddig szokva volt, de ez nem azt jelentette, hogy utálta is. Egyszerűen csak hozzá kellett még szoknia, ahogyan minden máshoz is a Roxfortban, ami, ha akarta, ha nem, mostantól menthetetlenül az új otthonává fog majd változni.

– A fal jelenleg a méregfog jelszóval nyílik és semmi mással. Próbálja meg nem elfelejteni! – szólalt meg mellette tárgyilagosan Piton professzor, aki úgy pillantott körbe a teremben, mintha rég nem járt volna már itt.

– Rendben – bólintott a lány, majd már nyitotta is volna a száját, hogy megkérdezhesse, hová pakolhat le, de a tanár megelőzte.

– Parkinson kisasszony, jöjjön ide! – intette magához az egyik ablaknál beszélgető, iskolai egyenruhába bújt alakot, aki erre befejezte a csevegést és eléjük sietett.

Gwen csak egy futópillantással mérte fel a közeledőt. Rövid, fekete hajú, egészen csinos boszorkány volt, égszínkék szemmel és kissé riszáló járással.

– Professzor? – A jövevény kíváncsian nézett fel tanárára.

– Hill kisasszony, bemutatom magának az egyik prefektusát, Pansy Parkinsont – biccentett a lány felé Piton. – Ő fog segíteni magának berendezkedni és megmutatja majd az iskolát. Parkinson kisasszony, kérem figyeljen oda az új diákra! – intett fejével Gwen felé, majd folytatta. – Erre tekintettel ebédig nem kötelező bemennie az óráira.

Pansy ennek hallatán gyorsan végigfuttatta tekintetét a jövevényen, majd egyszeriben egy izgatott mosoly bontakozott ki az arcán.

– Ez egy eredeti H&H köpeny? – kérdezte felcsillanó szemmel az előtte álló ruhájára mutatva.