Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Második fejezet

A gyengébbik nem köreiben általános tévhitnek számított, hogy léteztek olyan társaik, akik valahogy sokkal jobbak voltak mindenben. Ezek a kivételes hölgyek korán keltek, karriert építettek, gyereket neveltek és mindemellett még ott virítottak minden magazin címlapján is, mint holmi megtestesült zöldszemű szörnyek, akik csakis azért léteztek, hogy lerombolják nőtársaik törékeny önbecsülését. Azt senki nem tudhatta, hogy az ilyen dámáknak mégis mi lehetett a titka, de tulajdonképpen ez csak addig foglalkoztatta az embereket, amíg ki nem engedték kezeik közül az eheti divatlapot és vissza nem tértek a valóéletbe, ahol azzal törődhettek, ami igazán számított.

Ez viszont máshogy festett, amikor az emberlánya nem egy normál ember lánya volt, hanem Nagy-Britannia leghíresebb talárszabászáé, akinek nem csak ruhái, de szépsége is világhírű volt. Hannah Hill mesebeli életében egészen sajátos dolgok számítottak igazán és ezek közé tartozott annak szent küldetése is, hogy egyetlen lányát, Gwendolyn Persephonét elrejtse a nyilvánosság elől.

Ennek a nem mindennapi viselkedésnek a hivatalos magyarázata abban az erkölcsös ideológiában merült ki, hogy a híresség óvni akarja a gyermekét és annak gyermekkorát a bulvár káros hatásaitól, de ennek ellenére a kislány rejtegetésének valódi oka kedvelt pletykatémának számítottak a varázslónemességben. Fájt is a feje emiatt Hannah-nak eleget, főleg az elmúlt két napban, amikor is az a kis csitri sikeresen kirúgatta magát abból az iskolából, ahol szégyenszemre csak négy évet volt képes lehúzni.

Ez a bizonyos kis csitri pedig most ott ült az anyjával szemben és arra kellett eszmélnie, hogy a nő jelenléte sokkal jobban feszélyezte őt, mint az a bizarr tény, miszerint az értük küldött fiáker határozottan haladt a távolban magasodó ezertornyú kastély felé, de húzni látszólag nem húzta azt semmi.

Gwen mióta kilépett a kizárólag varázslók lakta Roxmorts falu egyik fogadójának kandallójából és beszállt az őértük küldött fiákerbe, nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen magával a sok zavaró tényező között, ezért jobb döntés híján kibámult az egyik ablakon. Fásultságba burkolózott fekete szeme üresen meredt az önjáró kocsi mellett elsuhanó házak sziluettjére, miközben édesanyja elővette zsebtürkrét és nekiállt kijavítani sötétvörös rúzsa tökéletes vonalát.

Ennek hatására Gwendolyn tekintete reflexszerűen rárebbent, mire Hannah csokoládébarna szeme elvált saját tükörképétől, hogy végigmérhesse lánya zsémbelődő alakját. Úgy festett, nem tetszett neki, amit látott, mert a következő mozdulatával finoman összepréselte ajkát, hogy elegyengesse a rákent festéket, majd karakteres hangján megszólalt.

– Megmondtam, hogy ne nézz rám így! – közölte szemrehányóan, amivel csak annyit ért el, hogy Gwendolyn tekintete még elítélőbbé vált. – Ha nem figyelsz oda magadra, ez az undorító kifejezés rá fog fagyni az arcodra, és akkor majd megnézheted magad az igazgató előtt – csóválta a fejét, majd talárja derékövét igazgatva hozzátette. – Hogyha innen is kirúgatod magad, akkor, tudod, nem marad más választásom...

– Nyugalom, anyám! – sóhajtotta Gwen, előre tudva szavai katasztrofális következményeit. – Semmi kedvem hazamenni és belerondítani a bálodba...

Ennek hallatán a nő tökéletesen ívelt szemöldöke fenyegetően összehúzódott, Gwendolyn pedig saját igazságérzetétől pislákolva makacsul keresztbe fonta karját fekete talárja aranyláncai előtt. Ez nem volt szokatlan tőle, ugyanis a lány, tudni illett, majdnem mindig feketében járt, hiszen ez a szín volt az, ami a leginkább kifejezte mindenkori hangulatát, ráadásul még idegesíteni is tudta vele pasztellszínkedvelő édesanyját, akinek már nem egyszer fordult meg a fejében, hogy már csak azért se tervez többet fekete színben, hogy a gyereke ne tudhasson állandóan hollónak öltözni.