Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Tizennegyedik fejezet

Kevesen tudták, de a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző udvarán, valahol a Fekete tó mellett, ott állt egy öreg tölgyfa. A tény önmagában nem számított érdekesnek, hiszen az iskola birtokán rengetek fa terpeszkedett, de ez a tölgy valahogy mégis más volt, mint a többi, hiszen egyedül állt ellent a víz folyamatos sodrásának és emellett irdatlan nagyra megnőtt. Rücskös törzsének átfogásához legalább öt tinédzser kellett, vaskos ágai pedig kuszán, de érthetetlenül nagy céltudattal nyújtóztak az ég felé, mintha csak le akarnának szakajtani maguknak onnan egy csillagot.

Mindazonáltal a fának nem feltűnő robusztusságában, sem pedig fenyegető göcsörtösségében rejlett különlegessége, hanem abban az egyértelmű tényben, miszerint az egészet átjárta valami furcsa, sötét erő. Ezt, habár mindenki érezte, de senki nem mondta ki hangosan, hiszen a tölgy ettől, és a törzsébe vésett nevek seregtől eltekintve nem volt értékesebb társainál. Legalábbis egy átlag varázsló biztosan ezt állította volna, de a Roxfort mindenkori söpredékei úgy tanyáztak rajta legönfeledtebb éjszakáikon, mint holmi aranytrónon és ma Gwendolyn Hill is köztük volt.

A fiatal boszorkány miután túlesett ünnepélyes beavatásán újdonsült barátaival, ahelyett, hogy a fa körül álló rozoga padokon telepedett volna le parancsszóra felkapaszkodott velük a tölgy ágai közé, ami épp annyira volt fura, mint menő.

Gwen többedmagával még sosem mászott fára ellenben egyedül ez különösen gyakran megesett vele. Kiskorában a lányt le sem lehetett rángatni a lutoni Hill ház hátsó kertjében nővő diófáról, amire nyáron kedvtelésből télen pedig azért mászott fel, hogy újra és újra feltöltse a madáretetőket, amik megannyi búbos cinegét vonzottak oda hozzájuk. Hiába, Gwen egész életében valami furcsa szimpátiát érzett a madarak iránt. Nem tudta, hogy szabadságuk, csodás énekhangjuk vagy repüléshez való képességük vonzotta jobban, de amint bezárták őt a Hill kúriába a kérdés hamar megválaszolódott. A kislány onnantól kezdve másra sem vágyott, mint kiszabadulni aranykalitkájából, de a rácsok kitartottak és tartanak is a mai napig.

Gwendolyn egyetlen vigaszát a birtokukon található cseresznyefaegyüttes jelentette, amik elég sűrűn nőttek ahhoz, hogy ne lehessen rajtuk kiszúrni egy rózsaszínbe öltöztetett kislányt, aki cseresznyét majszolva acsargott a kastély urai ellen. Igen, Gwen többnyire így töltötte első nyarát a Hill kúrián, ami pedig az első és egyben egyetlen telét illette ott, akkor már nem etetett madarakat, hiszen Felség nevű kiscicája előszeretettel nézte őket vacsorának, kivéve persze Hannah dölyfös baglyát, aki több ízben is megpróbálta már kivájni a kandúr szemét.

Mindennek ellenére az Ilvermorny-ban Gwen újból közel kerülhetett a madarakhoz, hiszen a Viharmadár házba való beosztásával hivatalosan is eggyé vált közülük. Akkor megint az a kaland-és bajkereső vadóc lehetett, ami azelőtt volt mielőtt összeköltözött volna szülőanyjával és nem pedig az a szigorú úrhölgy, akinek született. Az évek során a lány egyre inkább érezte magát mind a kettőnek, de szó, ami szó Gwendolyn akkor is madár volt legbelül. Egy nagy mágikus viharmadár, aki ilvermornys karácsonyi szüneteit hazautazott barátai híján a birtokon álló legkülönlegesebb fán töltötte egy kulacsnyi whiskyvel kevert teával és aktuális kedvenc könyvével.

Az a fa pedig nem volt más, mint az Ilvermorny-legendák szerves része. Erre többször is felhívták már Gwen figyelmét két, takarodj le onnan, büdös kölyök, felkiáltás között, hiszen a fa nem véletlenül állt az udvar egyik legeldugottabb pontján. Az Ilvermorny híres Kígyófája ugyanis egyfajta sírhelye volt a legendás Mardekár Malazárnak, aki a Roxfort egyik alapítójaként vonult be a varázslótörténelembe. A férfi valódi sírhelye ugyan ismeretlen volt, de a varázspálcáját pontosan ott temették el, ahol ez a bizonyos Kígyófa kinőtt, hiszen az Ilvermorny alapítónője a varázsló leszármazottjaként akkoriban birtokolta ezt a pálcát.