Őszinte szeretlek: Harry Potter fanfiction

Tizenötödik fejezet

Legendás Mardekárnak ravasz népe úgy vonult a Roxfort éjszakába burkolózott udvarán ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Épp úgy festettek, mint egyetlen nagy élőorganizmus, amely egyszerre dúlt-fúlt, vibrált és nevetett mindenhonnan, de mégis egységesen. És ezen harsány gépezet tagja volt maga a Nagy Gwendolyn Hill is, aki mostanra már jószerével az egész lelkeként működött.

A fiatal boszorkány levetkezve gátjait legalább olyan élettel telin és szerethetően rezgett együtt a többiekkel, mint annak idején Amerikában, amikor még nem létezett számára halálos ellenség ezen a világon. Léptei könnyűek és sikkesek voltak, akár egy mezítlábas modellnek a kifutón, hiszen magassarkúja a nagy izgalomban valahogy fent maradt a tölgyfán, de őt ez nem érdekelte. Itt és most nem volt szüksége lábbéklyóra csak a hideg fű érintésére a talpán és a barátnőire, akikkel menet közben egymásba karoltak és ügyetlenül zengeni kezdték a dalt, amit nem rég még a hálókörletben hallgattak készülődés közben.

A dalolászó hármasfogat mögött Tiffany és Blaise közös erővel próbálta támogatta a vihogós kedvű Theodore-t, aki nem csak az alkoholtól, de a Craktól kapott sérüléseitől is erősen támolygott. A csapat előtt pedig nagy lelkesen csörtetett az a két mamlasz, akikből ki sem nézte volna az ember, hogy ennyire örülni fognak vezérük megalázásának. Monstro egy igazi élő iránytűként mutatta az utat a Griffendél-torony lábához, amíg Crak megállás nélkül ott táncikált meg produkálta magát Malfoy körül, aki igencsak egyedül volt rosszkedvével.

A szőke fiú karját összefonva, bizonytalan léptekkel vonult az éjszakában, fekete köpenye dacosan lengett utána a menetszélben. Bárki, aki látta az megmondhatta róla, hogy már ezerszer, de legalább százszor megbánta, hogy elébe állt Gwen kihívásának, de megkönyörülni rajta senki sem akart. Miért is akart volna, hiszen a jelenlévőknek jelenleg ez a szerelmevallás volt életük legnagyobb poénja, na meg Dracón kívül ma este már mindenki kivette részét a jóból. Ezt bizonyította az is, hogy a fiú számított még mindig a legjózanabbnak a társaságban viszont ebből meg az következett, hogy ő nem tudta annyira poénra venni az előtte álló megmérettetést, mint mindenki más.

Ezt a problémát, Crak műsorát látva, Malfoy is elkezdhette érzékelni, hiszen ahogy a csorda közeledett a Griffendél-torony felé a fiú annál hevesebben ivott és tekintgetett hátra a mögötte dalolászó csajokra. Szürke szeme elszántan izzott fel, amikor egy váratlan pillanatban kikapta Gwent Pansy és Harper mellől és átfogva vállát arrébb vezette őt. Az elgwentelenedett barátnők menten háborogni kezdtek, de Draco csak leintette őket majd minden figyelmét az elrabolt szépségnek szentelte.

– Na mondd csak meg szépen, miért kellett velem ennyire kicseszni! – tért a tárgyra rögtön a fiú, de hangja szigorú helyett játékosan csendült. – Miért jó neked, hogy megalázol minden barátom előtt, hah?

Gwendolyn jólesően felnevetett és ő is átfogta a fiú derekát, hogy válasza közben csintalanul magához húzhassa őt.

– Mert örömöm lelem benne, drágám! Örömöm lelem benned! – kiabálta szenvedélyesen, és mi több, őszintén a lány. – De amúgy, senki nem kényszerített arra, hogy elvállad a merést! Ha akartál volna, akkor kihátrálhattál volna belőle, nagyokos!

– Ez szemenszedett hazugság! – vágta rá harsányan a fiú üvegét társa felé lóbálva. – Én az előbb egy igazi, komoly kényszerítő eljárást szenvedtem el! Gwenie, néztél már tükörbe? A pillantásod az ember lelkéig hatol! – nyavalyogta miközben színpadiasan a szívéhez kapott.

Gwendolyn hátravetett fejjel, büszkén nevetett.

– Hát igen, ki tudna nemet mondani, ha rám néz!