The Hardest War - Larry Stylinson BEFEJEZETT

28.rész

Louis

A pillanat tört része alatt fordultam oda, megpillantva azokat a rakoncátlan göndör fürtöket kikandikálni a katonasisak alól, a hatalmas zöld tekintettel kísérve. Egy pillanatra jeges rémület futott át ereimben. Aznap érkezett, pár órával ezelőtt még békésen beszélgetett a táborban, most pedig már remegő kézzel, ijedt tekintettel próbálja összeszedni magát.  A kiáltását követve szétnézett, majd a szemeimbe tekintve azonnal a felismerés grimasza suhant át az arcán. Minden lelki erőmmel próbáltam sugallani felé, hogy maradjon a helyén, de magát meg nem hazudtolva indult meg felém. Szemem sarkából Zaynre pillantottam, aki még mindig a karja fölötti kis rés mögül lesett ki olykor- olykor, felmérve az ellenség helyzetét, de közvetlen veszélyben nem volt. Persze, ha nem nézzük azt a baszott nagy karcolást a fején, amiből ömlött az a sok vér, amely teljesen elszínezte már a terepszínű kabátját. Visszanéztem. Göndörke magáról, a helyszínről, mindenkiről, megfeledkezve kezdett felém szaladni. Kikerekedett szemekkel tessékeltem némán vissza, de rám sem hederítve tört utat magának a törmeléken át, egészen egy pontig, ahol viszont elakadt. Kilőttem egy ellenséges katonát magam előtt, de amikor újra visszanéztem Harryre, még mindig ugyanott küzdött a bokája kiszabadításával, mint percekkel ezelőtt. Bassza meg! Megindultam felé, jól felmérve a terepet magam körül. A füst és a porfelleg szerencsére amennyire ellenem, ebben az esetben annyira volt mellettem is. Folyamatosan járattam a szemem, hol Zaynre, hol Harryre, hol pedig az ellenségre kaptam, megpróbálva a lehetetlent, a kezemben tartani az ügyet. Körülbelül fél úton járhattam, amikor kissé tisztult a terep, és oldalra pillantva Zaynt láttam meg egy rakás mögött, viszont kicsivel felette halványan egy katonát, amint épp becélozza az általam pesztrált újoncot. Nem volt időm mozdulni, csupán a szemem fordítottam Harry irányába, aki ijedt szemekkel figyelt hol engem, hol Zaynt mögöttem. Egy pillanatra leállt minden, de nem annyi időre, mint amire szükségem volt, hogy dönthessek. Ha Malik felé indulok, akkor szinte halálra ítélem a helyhez kötött Harryt. Viszont, ha máshogy döntök is hasonló kimenetele lehet a dolognak. Elakadtam, fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. A lövések hangjai szinte szétszakították a dobhártyaimat, az éhség és kimerültség pedig csúnya hallucinációkat vetített elém. Minden erőmre szükség volt, hogy ne essek össze ájultan ott, a frontvonal közepén. Az agyam döntött helyettem, önkéntelenül indultam meg, fegyveremet magam elé kapva, pillanatok alatt célozva és lőve a Zayn mögött álló katonára. Leszedtem, a futás lendületéből adódóan csupán becsúsztam Malik mellé. Amint felnéztem megláttam, ahogy halálra vált arccal, üveges tekintettel bámul egy pontba.  Ijedten követtem tekintetét és hirtelen bennem is megfagyott minden. Megszűnt a puskaropogás a fülemben, a lőpor és füst keveréke az orromban, sőt, még a perifériás látásom is csőlátássá szűkült. Harryt láttam, aki szintén épp az én szemeimbe bámult, tekintetével így elkerülve a tőle öt méterre leeső gránátról. Láttam. Láttam rajta mindent, az ijedtségtől az összezavarodottságon és csalódottságon át a realizálódott halálfélelemig. Még pár másodperc. Nem érek oda. Fel se tudok állni addig! Semmi esélyem. A lábam magam alá kapva már épp löktem volna magam el a talajról, amikor meghallottam a velőt rázó halálsikolyt.

- Louis! Louis segítsen! – ijedten nézett a szemeimbe. Hangja szinte üvöltéssel volt egyenlő, alig tudtam kivenni a szavakat. Nehezen, de elszakítottam tekintetem az ijedt méregzöld íriszekről, hogy a mellé esett gránátra pillantsak. Tudtam, hogy esélyem sincs megmenteni őt. Hiába rugaszkodtam el és indultam meg teljes erőmmel felé. - A kurva életbe százados, segítsen!-  majd  robbanás, aztán semmi. Foltokban láttam dolgokat, de a hallásom teljesen elszállt, csupán egy kibaszott idegesítő sípolást hallottam folyamatosan. Újra és újra Harry szemei lebegtek előttem. A robbanás zajával minden hang egyre erősebb lett, szinte elviselhetetlen. A fülem zúgott, éreztem, ahogy pumpál a vérem. Elvesztettem a kontrolt magam felett, nem én irányítottam a testem. Hátam a porladozó kőfalnak döntve vártam, hogy elragadjon a végkimerültség. Nem láttam tisztán, sőt. Nem láttam semmit. Mérhetetlen fájdalom vette át a helyét mindennek, amit addig éreztem. 

Hirtelen a kocsmánál találtam magam, mint egy szellem, külső szemlélőként néztem végig, ahogy vállalhatatlanul részegen elküldöm Malikot az anyjába. Halvány lila gőzöm sincs, milyen ruha volt rajtam, még a színét sem tudnám megmondani, Harry viszont tisztán él az emlékeimben. A ruhája, minden egyes arcvonása és grimasza. Minden mozdulata, amivel már akkor is elbűvölt, csak épp ennek sem ő, sem én nem voltunk tudatában. Megijesztett a hatás, amit rám gyakorolt, mert akkor még nem tudhattam, hogy valami sokkal mélyebb kezdődött el. Újra éreztem az ízét a számban, az érintését a bőrömön. Minden rezdülését. Láttam, ahogy szinte perzselt a tekintete, akárhányszor mért végig. Mindig ott ült a szemében az a megmagyarázhatatlan szeretet, amivel a környezetét figyelte. Talán tényleg egy angyal volt, akinek túl mostoha sorsot szántak.

Bár megváltoztathattam volna a múltat, vagy visszamehettem volna az időben. Talán tehettem volna valamit. Talán ha nem utasítom őt el, csak azért, mert egy gyáva féreg vagyok aki nem képes szembenézni önmagával, ezért elvárja, hogy mások mondják meg neki, hogyan éljen. Vicces belegondolni, hogy akárhogy is nézzük, Harry sokkal igazabb életet élt, mint én valaha fogok, vagy valaha éltem eddig.

Gyűlöltem belegondolni, hogy elvesztettem az egyetlen olyan dolgot az életemben, ami színtiszta, mély örömöt jelentett, ezért nem is tettem. Önként süllyedtem vissza az apátiába, a múltba. Újra éltem mindent, minden apró csókot és érintést. Minden érzelmet, haragot, gyűlöletet, bánatot, nevetést, meghittséget, és azt a perzselő, mindent felülíró vágyat.

Emlékképek lepték el az elmém. Olyan emlékek, amikről meg is feledkeztem. Harryről, a pimaszkodásairól, a zöld szemei. Azok a zöld szemek, ahogy szinte mindig csillogtak mikor rávezettem a tekintetem. Ahogyan a nevemen szólított. Itt volt az idő, a halál küszöbén másra már nem jutott erőm, csak hogy bevalljam magamnak: szerettem őt.

Aztán hagytam meghalni.

A következő emlékem halvány, szinte álomszerű. Csend volt és nagyon világos. Nyoma sem volt a lőpor szagú levegőnek, helyette csak meleg, klór szagot éreztem. "Hol vagyok?"

Hát eljött ez is.. Vége az első közös történetünknek @Ehhemm-mel! <3 Imádtam minden percét és nem tudok elég hálás lenni sem neki, sem nektek a sok támogatásért!  Mikor elkezdtük nem gondoltam volna, hogy ennyien olvasni és szeretni fogjátok. Nem szeretnék külön-külön kiemelni mindenkit, mert rengeteg embert írhatnék. Inkább csak szeretném egyben megköszönni mindenkinek mégegyszer, hogy ennyire kitartóan követtétek a két kis szerencsecsomag történetét, ti vagytok a legjobbak! <3 Ígérem érkezik a kárpótlás, nem is akárhogyan! Készülünk több közös történettel is, már elég jól haladunk az egyikkel. ☺ 

Remélem nem okoztunk csalódást a végével sem! Az elejétől kezdve így terveztük, szomorú lezárással. Persze megírhattuk volna happy endnek is, de akárhányszor végig rágtuk arra jutottunk, hogy reálisan végig gondolva, a két fiú sorsa ebben a helyzetben(!) nem lehetne happy end, nem lenne valósághű és igyekeztünk az egészet annak írni, reméljük összejött. 

Kérlek ne öljetek meg minket!! <3 😂