The Hardest War - Larry Stylinson BEFEJEZETT

2. rész

- Harry –

Nem tudtam visszatartani a kuncogásom, és esküszöm, véletlenül csúszott ki az a mondat. Visszagondolva, talán nem egy szál pólóban kellett volna jönnöm, de nem is mertem feltételezni, hogy elmehetek valami melegebb göncért. Becsuktam magam után az ajtót, és megvártam, amíg az előbb kiküldött srác ideér a köréből. A szél folyamatosan az arcomba vágja a szakadó esőt, nem kellett több két percnél, hogy csontig átázzak. Már akkor üdvözöltem a jövőbeli tüdőgyulladásomat. A vörös befordult a sarkon, hasonlóan száraz göncökben, mint amikkel én jeleskedhettem. Szótlanul rám pillantott, majd futott tovább semmivel sem törődve, miközben ugyancsak némán mellé szegődtem. Úgy tíz perce futhattunk már, amikor egyszer csak kirobbant belőle a nevetés. Meglepődve kaptam rá a tekintetem, miközben éreztem, hogy mindjárt meghalok. Szúrt a tüdőm és a torkom a hideg levegőtől, a futás ellenére teljesen kihűlt testemről ne is tegyek említést.

-Hát ez kész! Beszarok! – törölgette kicsorduló könnyeit, mintha nem is lett volna mindegy. Folyt a víz mindenünkről.

- Öhm...? Elárulod, hogy mi olyan vicces? Én is nevetni akarok...- tovább loholtam, közben az őrszemeket vizslattam, na meg az útvonalunkat. „Lennie kell egy vakfoltnak." Pár pillanat is elég lenne, akkor talán nem éreztem volna minden lépésnél a sípcsontomba és vádlimba nyilalló lángforró nyilallást.

- Ez az egész. Nézz már ránk! Katonák vagyunk, vagyis leszünk, erre kiküldenek minket, mint egy kisiskolást az osztályából, ha túl sokat húzgálja a lányok haját! – kacarászott tovább. Érvelésére az és szám széle is felfele görbül, én is nevetni kezdtem. Hirtelen mély irigység fogott el a túl széles mosolyú, semmilyen zöld szemű, vörös hajú irányába. Bármilyen nyomorult helyzetben is volt, önfeledten nevetett mellettem. Futás közben felém nyújtotta a jobbját. – Timothy O'Connor, bár ezt gondolom tudod. Az a fasz jól megismertette mindenkivel a nevem. A sorstársamban kit tisztelhetek, és milyen indokkal került a bitóra? – teli mosollyal várta a kezem, amit gyorsan el is fogadtam.

- Harry Styles, szolgálatodra. Bátorkodtam beszólni a fent említett fasznak, ő meg kiordított a hangárból. – egy kicsit nevettem a magam nyomorán is. Nem is olyan nehéz ez...Igen. Valószínűleg ezt fogom gondolni, amint letehetem a seggem egy óránál hosszabb időre. Egyelőre marad a szenvedés és fájdalom.

- Mit mondtál neki? – lesett ki a válla fölül.

- Elkezdte megmutatni azt az izét, amit akart, de elbaszta. Képzelem milyen égő lehetett neki... - néztem fel kárörvendve az égre, ahonnan még mindig ömlött az eső, mint akinek kötelező. Egy villám abban a pillanatban világította be az egész környéket. - Képzeld, mikor mindenki csak rád figyel, a szar is vigyázva áll mindenkiben rajtad kívül, tökéletes csend, te meg elbaszod a sisakfelvételt, az meg akkorát koppan a földön, mint serpenyő a járólapon. Senki nem nevetett, de sokakon láttam, hogy lassan orvost kellene hívni, mert lilult a fejük a visszatartott levegőtől. Én meg, eskü észre sem vettem, de kimondtam, ami először eszembe jutott.

- Jézusom...mond, hogy nem szerencsétlenezted le. Az a pali azzal a magassággal és hanggal tuti komoly kisebbségi komplexussal és megfeleléskényszerrel küzd. – kacarászik Tim, és feleslegesnek tartottam a további magyarázkodást.

- Sokat akar a szarka... - ismételtem meg a mondatot, ami ebbe az ítéletidőbe száműzött. Timothy teljes erejével azért küzdött, hogy ne fulladjon meg.

- Jóban leszünk mi, Styles, én érzem! Amekkora meggondolatlan hülye vagy, pont mellettem van a helyed!

- Louis -

Az elméleti óra után az edző teremebe vettem az irányt, hogy kicsit lefárasszam magam az esti gyűlés előtt, majd hét óra előtt pár perccel már a nagy terem felé sétáltam. Kellemesen ismerős, tompa izomfájdalom nyilallt a testembe minden lépésnél. Az újoncok az ajtóban álltak, így akarva-akaratlanul hallottam mondatfoszlányokat. "Styles a buzi. Én mondtam, hogy ő az. Te meg mellette alszol" nevetett fel az egyik szőke hajú. Csendben haladtam el mellettük, fontolgatva az új információt. Be érve a terembe, leültem a társaim mellé és vártam a tábornok beszédét. Körbe nézve meg pillantottam Stylest, a többiek között ülve, feszült arccal. Nem szólt senkihez, csak bámult maga elé. Mellette a kisvörös idegesen piszkálgatta ki a hajából az ott ragadt sárdarabkákat. Kis káröröm melengette a mellkasomat a látványra. A tábornok csendre intett mindenkit, és elmondta a szokásos unalmas beszédét. Egy percig sem figyeltem szinte, ez most csak az újoncoknak szólt, helyette az ablaknak verődő esőcseppeket kezdtem bámulni unottan. Matt mellettem a bicskáját fényesítgette nagy elánnal, a többiek pedig csak próbáltak nem feltűnően horpasztani. A végén indultam volna, amikor az alezredes utánam szólt. Nyilván akkor, amikor a tömeg közepén vagyok, nehogy tudjak haladni.

-Tomlinson, jó hírem van maga számára. Ha így folytatja, lassan kinevezik önt századossá. - veregeti meg barátian a vállam. Egy pillanatig lefagytam, de nem mutattam a meglepődöttségem. Nyugtáztam magamban az információt, majd faarccal néztem az alezredesre.

- Örömmel hallom, alezredes úr! Remélem igaza is lesz! - mosolyogtam rá, majd tovább álltam, miközben ő jót nevetett a hozzászólásomon. Alig vártam, hogy újra elő léptessenek. Ez volt az álmom, hogy szépen lassan egyre feljebb és feljebb haladhassak a ranglétrán, és el is fogom érni a célomat. Ha valaki pedig az utamba merészel állni, seggbe rúgom, de Istenesen.

Későre járt, már bőven elmúlt takarodó, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Egyre kevesebbet aludtam mostanában, és igazából én ezzel a helyzettel teljesen ki is voltam békülve. Gyorsan szedelőzködtem, és újra az edzőterem felé vettem az irányt. Kifejezetten feszült voltam. Hangtalanul osontam végig a folyosón. Habár kicsit engedékenyebbek a felettesek az én esetemben, hála az eredményeimért, azért nem lenne szerencsés senkivel sem összefutni. A kinevezés járt a fejemben, főként a kiváltó oka. Miért éppen most? Nem csináltam az elmúlt időszakban semmi átlagon felülit.

A mindennapos több órás edzések ellenére tele voltam felesleges energiákkal, amiket nem lehetett csak edzéssel levezetni. Kurva rég voltam már nővel, meglehet talán már másfél hónapja is, hogy utoljára meglátogattam Natashát, ez pedig meglátszik a mozdulataimon is. Le kellett csillapítanom magam, így az edzés mellett döntöttem. Futni kezdtem, és már háromnegyedórája loholtam a gépen megfeszített tempóban, amikor az ablakon ki pillantva egy magas sötét alakot láttam el suhanni. Ilyenkor senki nem szokott kint lenni, sőt nem is igazán lehetne, ezért kötelességemnek tartottam az alak után sietni. Az épület sarkához közel, egy ablak alatt kaptam el. Az ablakon átszűrődő gyér fényben könnyen felismertem a sötétben lopakodó újoncomat.

-Styles? - szólítottam meg gyakorlatilag a hátát, mire riadtan megfordult. - Mit keres ilyenkor kint? Húzzon vissza aludni. Tudja maga mennyi az idő?! Senki nem mondta, hogy ki jöhet, mit képzel magáról?! - szidtam meg, de látszólag őt ez cseppet sem érdekelte. Ijedt szemeit a meztelen felsőtestemen legeltette, amitől én (be kell valljam) zavarba jöttem, kezeimet át fontam mellkasom előtt. - Megkukult, vagy mi van magával? Induljon meg, vagy seggbe rúgom. – nagy nehezen összeszedte magát, már amennyire sikerült neki.

- Én csak kicsit ki akartam, ööh.. szellőztetni a fejem. - tekintetét lassan az arcomra emelte, szemei zavartak, ködösek voltak, szinte látni lehetett benne a kiéheztetettséget. Nem válaszoltam, szemöldökeimet felhúzva vártam, hogy mozduljon már, aztán lassan megtette. Komótos léptekkel indult meg felém, alig pár centire állt meg előttem. Izzadt felsőtestemen borzongás futott végig a hűvös szellő hatására. Styles tekintetét lassan vezette végig rajtam, amitől én meg inkább feszélyezve éreztem magam, a gyomrom görcsbe rándult, majd szó nélkül tovább állt. Semmit sem értve fordultam utána, kényszerítve magam, hogy ne vessem magam rá és verjem kékre a pofáját, de pár pillanat múlva inkább én is aludni tértem. Akármi is volt ez, örülök, hogy elindult. Nem tudom, mit mondhattam volna neki ezek után.