The Hardest War - Larry Stylinson BEFEJEZETT

14.rész

-Harry-

A ceremónia után mind lassan ballagni kezdtünk a kijárt mellett, kint pedig megálltunk egy cigire. Kezdett elég hűvös lenni, az utolsó meleg napokat tapossuk. Úgy tűnik, a háború közeledtével a cudar idők is a sarkunkban vannak már. Épp Timmel beszélgettem valamiről, mikor is, mint szélvihar úgy száguldott el mellettünk Tomlinson Százados az új uniformjában. Mintha még porfelhőt is láttam volna utána. Ezt meg mi lelte? Észrevettem, hogy feszültebb mostanában, de ennyire nem szokott.

-Jó, lehet kicsit durva voltam múltkor. Meg kell hagyni, még heteró szemmel is tetszetős ez a faszi, megértem, miért nem hagyja el az asszony. – vert vállon Tim nevetve. „Baszódj már meg Tim" mordult fel a belső hangom. „Nyilván tetszetős, ne hívd fel rá a figyelmem. Látom magamtól is, sőt. Általában csak őt nézem." Elgondolkodva lestem utána, és próbáltam nem feltűnően lenyelni a nyálam, ami összefutott a számban a látványára.

– Jaja, nem rossz ez az új cucc rajta. – próbáltam úgy tűnni, mint akit hidegen hagy a téma, de már akkor eldöntöttem, hogy később felkeresem a Századost több okból is. Az egyik, hogy megkérdezzem miért volt ilyen végig a ceremónia alatt, szinte felrobbant. A másik pedig, hogy megvédjem a becsületem, ha igaz a pletyka, hogy van menyasszonya. Sok dolog miatt elítélhetnek, sok dolog miatt nézhetnek hülyének, de az biztos, hogy házas, vagy eljegyzett emberrel sosem kezdtem volna. Így hát egy gyors cigi és ruhaváltás után keresésére indultam. Először az oszladozó embertömeg között néztem szét, de még szülei mellett sem találtam őt. Hát ez veszett fejsze. Szétnéztem még pár helyen, nem hagyhattam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Még azelőtt kellett elkapnom, hogy ő is kihasználná a lehetőséget, és meglátogatná a kocsmát, ahol az a göndör bombázó vár rá tárt karokkal. Elkomorodtam a gondolatra.

A legtöbb katona már indulásra készen állt, ez volt az utolsó lehetőségük kikapcsolódni a végleges bevonulásunk előtt. Vihar előtti csend hangulata uralkodott az emberek között, ezért szerettem volna én is minél előbb kimenekülni. Tanácstalanul baktattam, néztem már az edzőteremben és az étkezőben is de sehol nem volt. Utolsó mentsváram a szobája volt, de ez már az utolsó utáni lehetőségem. Ha itt sincs, akkor holnapig biztos nem látom. Rettenetes szorongás vett hatalmába mikor az ajtója felé igyekeztem. Nem voltam benne biztos, hogy jó döntés felkeresnem Őt a saját szobájában. Mi van ha elküld? Itt van egyáltalán?! Lehet a semmi miatt idegeskedek úgy, mint egy kisiskolás, aki rossz fát tett a tűzre. „Neked már úgyis mindegy Stlyes" kuncogott a belső hang. Utoljára akkor voltam itt, amikor Farell hadnagy üzent velem, de akkor nyilván jó okom volt rá. Igyekeztem minél gyorsabban az Ő ajtajához érni. A helyzetet még kellemetlenebbé tette az ezen a szinten lakó rangosabb katonák jelenléte, akik kimenőre indultak. Mindnek illedelmesen köszöntem, mertem volna nem ezt tenni. Két kopogás. Semmi. Zavartan nézelődtem, tördeltem ujjaim, majd erőt vettem magamon és újra kopogtattam. Ezúttal erőteljesebben. Pár másodperc csend, majd morajlás hallatszott.

-Nyitom! -hallatszott ki vékony fáradt hangja. Így, hogy csak azt hallom, akár mesefigurát is szinkronizálhatna. Hirtelen mosolyra gördült a szám, majd nyílt az ajtó és azonnal eltűnt. Egy ideges, alulöltözött Tomlinson százados pillantott fel rám. Azonnal zavarba jöttem, az arcom piroslott és nem mertem rá nézni. Vegyen már fel egy pólót könyörgöm! Minek kell ennek állandóan félmeztelenül parádéznia?!

- Styles, mit akar itt? – csattant fel. Nem rám számított az egyszer biztos. – Nézze. Nincs most túl sok affinitásom magára, szóval... - jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, azt üzenve, hogy jobban tenném, ha iparkodnék. Na nem. Nem érdekel a tökéletes teste, vagy az, hogy mennyire leakar lépni a kurvájához. Még az sem érdekel, mennyire kibaszottul jól néz ki. Itt és most én kifogom belőle húzni a válaszokat.