Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

20.Forgot what I said

Jisung POV.

A tegnap éjszakán történtek után még jobban égett a ketyegőm. Lobogott a láng bennem, de olyan erősen, mint még eddig semmi más. Nem tudtam a mostanihoz hasonlítani magam, mivel ilyet még úgy igazán sosem éreztem. Az emberi képzelet összes nagy látomása közül semmi sem annyira megragadó, mint az a pillanat, amikor úgy csókolsz meg valakit, hogy képes lennél ott helyben mindenedet neki adni. Ez az a fajta eszmény, ami a valóságon kívülre hív táncolni egy olyannal, akire vársz. A végtelenségig képes lennék időzni, csak végül szeretne belém. Miért ilyen teljesíthetetlen ez a kérés? Talán túlságosan is nehéz szeretni engem, és foglalkozni velem? A halandók nagyja rafinált, annál sokkal okosabbnak tartják magukat, mintsem arra adja egy-egy egyén a fejét, hogy feltételek nélkül hagyja magát belehabarodni egy, még nála is nagyobb bohócba. A második vagyok én. Az óriási bohóc, aki - talán, de maga a kifejezés eléggé durva ahhoz, hogy igaz lehessen - reménytelenül beleszeretett egy nála sokkal körmönfontabba. Ezt nem is tudom minek nevezni. Gyerekes lenne azt mondani, hogy szerelmes vagyok Zhong Chenlébe hiszen a szerelemnek általában kölcsönös vonzalomnak kell lennie. Mármint annak kellene lennie. Ezt inkább egy idióta képzelgésnek tudnám hívni, hiszen olyan túlontúli rajongás, mint ez nem lehet evilági. Csak egy kétoldalú folyosó. Egy félhomályban úszó, végtelenségig húzódó folyosó, aminek a két oldalról fojtogató falai rabként zárnak magába. Kacajtól zengő börtöncellában foglyoskodom, ami mindig mást súg annak érdekében, hogy összezavarhasson. Ráadásul olyan odaadással műveli ezt velem, hogy mindent érzek, csak azt nem, amit kéne. Egyszer azt kéri, hogy féltékeny legyek, máskor pedig azt kívánja, hogy megőrüljek a közelségétől. Rettentően idegesítő, mert bárhova is megyek ő mindig követ. Talán elsőként szeretné látni ahogy szenvedem. Édes, nem igaz?

Bár tudnám, hogy lehet megszökni ez elől az érzés elől! Ha lehetne változtatnék rajta legalább egy kicsit. A viszonzatlanság, a reménytelenség és a féltékenység mocskos triumvirátusától búcsúznék el, mivel a többi valójában nem is olyan rossz. Miért élveztem azt a csókot annyira? Hogy lehettem olyan idióta, hogy bevallottam neki a lényeget, miközben nem is volt józan? Hogy engedhettem meg magamnak, hogy hozzá érjek? Talán a közelségért nem csak én vagyok a bűnös, de az a csók... az az én saram. Nem szabadott volna ellopnom tőle az elsőt anélkül, hogy megkérdeztem volna. Úgy éreztem, hogy neki is tetszett. Túlságosan csodálatos volt minden vele töltött perc, ahhoz hogy igaz lehessen. Teljesen más volt, mint eddig bármi. Leginkább egy gyönyörűszép és páratlan álomhoz tudnám hasonlítani, amiből legszívesebben fel sem kelnék. Libabőrössé tesz a jelenlétével, mellkasomban furcsa bizsergető érzést produkál, gyomromban pillangók repkednek, szívemben még több vér száguld. Ilyenkor az agyam kitisztul, minden sötét gondolatfelhő eltűnik az égboltról és láthatom a holdamat. Az egyetlen égitestet, ami beragyogja minden porcikámat. Ekkor már nem félek, hiszen tudom ő most velem van.

Szeretni szeretném őt, de azzal együtt, hogy ő is hasonlót érez. Most találtam el a lényeget. A legnagyobb hibát, amit vétettem az a fizikaiakon kívül nem más, mint a lelki bűnöm. Miért kellett nekem beleszeretnem? Megőrültem? Mégis miért váltam ily módon bűnössé?

Túl kevesen tudják, hogy milyen az, amikor annyira akarod a másikat, hogy beleremegsz egy röpke pillantásába, egy ártatlan sóhajába, egyetlen lágy érintésébe, amitől tudta nélkül csak méginkább beleszeretsz. Aztán persze ott maradsz egyedül a veszett vágyaddal kábán és sóvárogva miközben Ő önfeledten kisétál az ajtón anélkül, hogy bármit is sejtene. Milyen kegyetlen az élet. Egy ilyen csapással sújt engem, mint ez.

Hiába a finom tea, a legszebb együtt töltött idő, a gyarapodó emlékek, akár az egész világ... ha a szék üres. Velem szemben. Nem a valóságos szék, nem a mellettem porosodó iskolapad és nem is a fotel, hanem a szívem. Az egyetlenem nélkül, aki nagy eséllyel elfeledett. Csókja után csak egy édeskés ízt hagyott ajkamon, de keserűséget és ébredező lángot lelkemben. Megengedte, hogy álmodhassak róla, mint egy gyerek, akinek a fantáziája a végtelenig nyúl. Hiányától még inkább egyedül éreztem magam, pedig az osztályterem kellős közepén üldögéltem Hyungom társaságában, aki hasonlóan hozzám csak testileg volt jelen, mivel ő vagy éppen Donghyuck-hyunggal vagy a saját lelki világával diskurált. Magam elé bámultam üveges tekintettel, elbambulva. Leginkább az agyammal közvetített képekbe és emlékekbe fektettem a még eléggé rossz passzban lévő figyelmemet. Még azt sem vettem észre, hogy a többi Hyungom is szállingózni kezdett a terembe, akárcsak télen a hópelyhek. Pedig igazán megtehettem volna, főleg a következmények elkerülése érdekében.
Jaemin-hyung próbálta eltalálni azt a helyet, amivel már jó ideje szemeztem. Jeno-hyung pedig a vállamba fúrta erős és jéghideg ujjait, mint egy undok sas a prédájába.