Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

7.Csak a Tiéd 18+

Donghyuck POV.
+18

Csak süttettem magam a melegséget és fényt árasztó napon. A padot, amin ültem nem kellett senkivel megosztanom, így kényelmesen dőltem hátra rajta miközben csukott szemmel az ég felé hajtottam fejemet. A lekezelt pad ugyanolyan fából készült, mint ami mellett ültem. Az a fűzfa sokat jelentett számomra. A gólya énemre emlékeztetett, még amikor nem tudtam semmit. Amikor még ennél is fiatalabb és ezzel együtt tudatlanabb, ártatlanabb voltam. Első napon fáradtan dőltem rá erre a padra és arra vártam mikor jön értem édesapám. Akkor is pontosan ilyen volt az időjárás, azaz kellemes. Pont olyan, amit csak azok vesznek észre akik képesek megállni egy percre, hogy megnézzék igenis vannak elérhető és gyönyörű dolgok amik körülvesznek minket. Feltöltő időjárásnak neveztem ezt. A ma történt dolgok keringtek agyamban. Mióta elkezdődött az iskola sokkal több dologgal találkozhattam, mint eddig bármikor. Mark Lee hiányzott az életemből, és ezzel már egy ideje tisztában voltam. Mikor találkoztam vele a boltban az talán a legkínosabb pillanatom volt, akkor. Egy óriási lehetőséget kaptam arra, hogy ne a tanáriban kelljen kuncsorognom egy általuk kijelölt helyen. Ha visszaemlékszem rá már csak mosolyogni tudok magamon és ez így van rendjén. Ez azt jelenti, nem vagyok lelkisérült. Marknak nagyon hamar sikerült akarva, vagy akaratlanul belopnia magát a szívembe.

A napfényt, ami eddig arcomat fűtötte eltakarta valami óriási. Kinyitottam szememet és egy Park Chanyeol tanár urat láttam, kicsit elszineződve, hiszen a napfény kisütötte a retinámat. Zöldes árnyalatban pompázott a férfi, így méginkább ijesztő. Nem tudtam mit tegyek abban a pillanatban.
– Jó napot kívánok! – köszöntöttem egy meghajlás kíséretében a férfit, aki egy biccentés után mellém telepedett a pad másik felére. Annak érdekében, hogy ne zavarjon annyira a jelenléte arrébb húzódtam a padon és vártam, hogy megszólaljon. Elég láthatóan felmért, majd mély rekedtes hangján megszólalt.

– Tudod régen itt egy óriási fűzfa állt. Kivágták, mert már túl öreg volt. Mennie kellett, de új életet kapott. Ez a pad az, ami megmaradt belőle. Sokszor láttalak itt, ezért úgy gondolom közel áll hozzád. És én szeretném, ha a matekhoz is közelebb állnál, ha idén ez megoldható. Tavaly sokat rontottál, ami anyukádnak sem tetszett... Arra szeretnék kilyukadni, hogy idén lehet korrepetálásra járni, mégha nem is velem vagy tanórákon. Nem kell félni tőlem nem bántok senkit, és nem egyedül leszel. Már sokan jelentkeztek, gondoltam megkérdezem van-e kedved eljönni. Könnyebben megy majd a megértés, és a házit is átbeszélhetjük. – Magyarán megcsináljuk a házit. Nem mertem azt mondani, hogy nem megyek, mert féltem tőle. Azt mondta, hogy nem kell, de akkora, mint az ajtó és ez megrémisztett.

– Megyek.. – beleegyeztem miközben azt akartam mondani 'nem akarok menni'. Belül ordítottam, a nemet, de természetesen lepleztem mindent. A magas férfi elmosolyodott majd ismét abba a helyzetbe került, mint amikor megláttam.

– Büszke vagyok rád.. Akkor majd szerdán és pénteken hetedik óra után találkozunk. Addig is csak ügyesen! – lassan elcammogott így engem ismét magamra hagyva. Tudta, hogy mikor kell lelépnie, emiatt pedig teljesen ízléses volt. Olyan tanár, aki nem csimpaszkodik beléd és elegendő mozgásteret hagy neked. Viszont ez, hogy idejött és megkérdezte, ez kínos volt nekem. Felálltam a padról és megnéztem azt. Szivecskék és monogrammok voltak belevésve, a pad támlájának közepén egy aranyfelirat volt olvasható.

„Generációkat láttam felnőni miközben öregedtem és tanultam. Az elmúlásom nem a vég volt. Most új életet élek, és szolgálom a generációkat."

[...]

A kollégium folyosójának szürke csempéin csoszogtam. Minden olyan kihalt volt így azon gondolkoztam valami történhetett. Leginkább zombi apokalipszisre tudtam volna tippelni, bár ahhoz a koncepció nem volt odaillő. Viszont random készenléti felmérést esetleg tarthattak, hogy rájöjjenek milyen lajhár lassúsággal tudunk leslattyogni a lépcsőkön. A hófehér falak és a fenyőfából készült bútorok fekete-fehér hatást keltettek. Csak egy-két szobanövény zöldje kompenzálta azt a monoton színt, ami jelen volt az épület közösségi részein. Unalmas volt a hely, nem volt benne semmi otthonos, semmi egyedi. De a szobák annál inkább! Úgy éreztem szükségem van egy zuhanyra ezután a hosszú mégis szép nap után. Igen, még mindig fájt az ágyékom és annak környéke, de hozzászoktam az érzéshez. A szobám felé siettem nehogy meglássan Wu Yifan tanár urat. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, hogy hol voltam eddig és azt hallgatni, hogy 'miután kijössz a suliból alap, hogy köszöntesz'. Nem, ez nem ronthatja el a napom.