Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

23.Mozdulatlan

Jaemin POV.

Akaratlanul is sikerült megtalálnom azt a pillanatot az életemben, amikor a teljes üresség ködként szállt le az elmém sűrű erdejére. Mint egy őszi borongós napon, amit legszívesebben kitörölnék az életemből, leginkább olyanná varázsolta az éveknek tűnő órákat Lee Jeno hiánya. Nem tudtam semmit sem mondani mentségemre, nem tudtam megszólalni sem. Nem is tudtam volna, hiszen egyértelmű volt ki a hibás. Olyannyira egyértelmű, mint az ahogyan ő rájött. Nem kerestem őt, és ő sem keresett engem. Kopárnak, üresnek véltem felfedezni a saját elmémet nélküle. Eddig minden világos volt, viszont most elvesztettem az esthajnalcsillagom és vele együtt az irányt is, amit érdemes volt követnem. Valami meghalt bennem és egyszerre újjá is születtem vele. Leginkább azért mondhattam volna ezt, mert hirtelenjében búcsú nélkül lelépett és maga után csak a kérdéseket hagyta volna. Bár tudtam, hogy nem szabadulhat meg ennyivel, hiszen a kapcsolatunk annál sokkal szorosabb volt mégis fájt a csend. Összekötöttek bennünket az apró szívünkből kitört szikánkok, amiket az idő múlásával egymásnak ragasztottunk össze. Nem lehetett ennyivel vége... egy olyan botlással, ami nem nevezhető annak ami. A tegnapit nem nevezhettem botlásnak, egyszerűen annál sokkal többet jelentett számomra bármilyen szögből emlékeztem vissza rá. Leginkább a tűzzel való játék varázsa rántott magával. Elkapott engem a hirtelen vágy arra, hogy olyat tegyek, amit nem szabadna. Mindazok ellenére, hogy furdalt a lelkiismeretem még mindig jól esett visszagondolni arra a kicsit sem ártatlan szájra puszira. Az ő párnácskái másabbak, mint a többi. Csak még inkább tetszettek amiatt is, mert azt előttem még senki sem kóstolta, sőt utánam sem. A sajátomnak akartam hívni, a tulajdonomnak, mit senki más nem birtokolhat, vagy érinthet soha. Az a rejthetetlen apró mosolya jutott eszembe minden percben, amivel tökéletesen lebuktatta saját magát. Egyértelműsítette számomra, hogy nem csak nekem tetszett. Bár az a mosoly nem tartott soká, hiszen annak ellenére mégis csak lepleznie kellett mindent. Ő is tudta, hogy nem volt éppen szabályos húzás, de azzal is tisztában volt, hogy sok esetben választom a veszélyt. Az imádatnak való hódolás miatt pedig csattannia kellett rajtam az ostornak. Hiszen mégis sajnáltam a férfit, aki nekem még mindig ott volt. Aki helyére nem tudtam és nem is akartam volna elképzelni mást. Bár még magam sem tudtam mit akartam pontosan, azzal legalább tisztában voltam, hogy őket mindenképpen magam mellett akartam tudni. Lemondani róluk sosem volt az opcióim közt.

– Mi jár a fejedben? – suttogta a gondolataim egyik protagonistája, így visszahúzva engem az akkoriban kietlennek tűnő valóságba. Csak ekkor tűnt fel, hogy gondolkodás közben végig az alsó ajkamat rágcsáltam stressz levezetésként. Szemügyre vettem a hozzám beszélő fiút, aki talán véletlennek hitte azt, amivel megajándékoztam. Ahogyan ajkaival a szavakat formálta és közben csillogó szemekkel nézett engem válaszokra várva bódított. Megakadt a szemem valami nem képbe illő kis apró seben. A párnácskája fel volt szakadva, ami egyáltalán nem jellemző rá. Nem lehetett a szél a bűnös, vagy éppen az, hogy olyan rossz szokása lenne, mint nekem.

– Csak elkalandoztam, de már itt vagyok. Hogy érzed magad? – kérdeztem egy keserű mosollyal arcomon miközben ismét egy hitelesnek tűnő mosolyt varázsoltam cseresznyeszín ajkaimra. Renjun-hyung csak mosolyogva helyet foglalt az előttem lévő padhoz tartozó széken, úgy hogy szét nyitotta lábait és a szék háttámláját átölelve nézett rám. Azok a combok..
– Egészen jól, bár kicsit fáradt vagyok. Na és veled mi újság? 

Visszavezettem tekintetem az íriszéhez, hiszen mint kiderült eléggé látványosan bámultam a combokat ahhoz, hogy még a tulajdonosnak is szemet szúrjon.
– Öhm.. – megköszörültem torkomat majd így szóltam.: – Csodásan érzem magam. Hogyhogy nem Jisungieval vagy? – Valami megfelelő és számomra is érdekes témára kellett terelnem a beszélgetésünket, semmiképpen nem szerettem volna magyarázkodni az adott helyzetről. Bár Renjunie-hyung nem az a szemrehányós típus volt, ő inkább csendben megjegyezte a dolgokat és el is raktározta azokat.