Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

9.Ölelj Még!

Jeno POV.

A ventilátorból áradó hűvös szellő cirógatta tarkómat, miközben a közös, mégis egyszemélyes padnál ültem. Még mindig fullasztó meleg volt a kis koliszobában, így mivel az ablakon csak a legyek és a meleg kézen fogva jöttek be ezért az elektronika csodáit vettük használatba. Lábaim az asztalon foglaltak helyet, hogy a felpolcolt hatást elérjem. Mindenképp jót tesz a vérkeringésnek, főleg most hogy még edzeni sem járok. Újdonsült szobatársaim, név szerint Yangyang és Hendery ugyanúgy a házi feladat rejtelmes és ezzel együtt számunkra érthetetlen pontjaival foglalkozott. A különbség az volt, hogy ők a saját ágyukon tesztelgették tudásukat, én pedig a rendeltetésszerűtlenül használt padon. Szegény bútoron az éves poron keresztül, a szobanövényen át minden elfért. Könyvek, enciklopédiák, fordítások, amiket Yangyang írt, hogy könnyebben megtanulja a Hangult, egy kis lámpa és egy Star Wars és Lego kiállításról szökött birodalmi lépegető. A megvilágosodásra vártunk, hátha eljön Jaemin személyében. A pénzügyi szakon tanuló angyalom sokkal nagyobb ésszel született, mint mi hárman együtt. Már nem is a feladattal kapcsolatos gondolataim között merengtem, hanem Jaeminről fantaziáltam. Az éppen rózsaszín hajú fürtjeiről, ami hihetetlenül jól áll neki. A finom illatáról és igazából mindenről, ami Na Jaemint leírhatja.

Yangyang valamit mandarinul motyogott Henderynek, mire a fiú elmosolyodott és válaszolt neki. Egy mukkot nem értettem belőle és ez igazán zavart.
–Remélem nem zavarok... – néztem fel a tankönyv példájáról a két fiúra. Szúrós szemekkel vizslattam szobatársaim mire mindketten felnevettek.
–De zavarsz kérlek távozz Lee Jeno! – mutatott az ajtóra Hendery mire mindketten hahotázva fakadtak ki. Nem értem ezt a kínai humort, vagy mit, de legyen...
–Liu Yangyang én, mint Hyungod kérlek arra, hogy menj át a sulihoz, aztán csináld meg a WAP challenge-et a bejárati ajtó előtt. Tudom, hogy egész nap azt hallgatod ne is tagadd már biztosan megtanultad a koreográfiát!

–Amúgy már kiégettem az agyam ezzel a sz*rral.. Mr. Wu meg fog ölni, de mindegy mesélj már milyen volt a hétvégéd? – Yangyang eldőlt az ágyon, mint egy kisgyerek és várta, hogy részletes beszámolót adjak a semmilyen kategóriába tartozó szombatomról és vasárnapom első feléről. Kiszámíthatatlan lépés volt ez tőle, a kis csipkelődés elhárítására.
–Unalmas volt..
–Nem baj, kérlek rettenetesen unatkozom.. – Patáimat végre leszedtem az asztalról aztán felálltam az asztalról. Mintha ezernyi hangya táncolt volna a talpamon és a vádlimon. A kellemetlen érzést jó mélyre süllyesztve indultam el az ágyamhoz, majd miután ismét kényelembe helyeztem magam elkezdtem a mesedélutánt.

[...]

–…Apám megmondta a tutit arról is aztán elment dolgozni. Azt mondta, hogy az élet és Yifan neveljen édes kisfiam.. Igaza volt tényleg nem kellett volna kinyitnom az összes kicseszett ablakot a házban, egyszerűen nem gondolkoztam tisztán... De mégis honnan ismerik egymást? A faterom oké, hogy főhadnagy meg minden, de Mr. Wu mikor? Hol? Miért? – a fehér plafont bámultam mintha csak pszichológusnál lennék, annyi különbséggel, hogy mi mindhárman pácienseket megszégyenítve feküdtünk...

–A múmiáknak is így beáll a hátuk hogyha túl sokáig heverésznek? – Hendery kérdését egy nyikorgó ajtó zavarta meg. Az empatikus eszmecserénk csatornáját a földre szállt angyal háborgatta meg. A fiú tökéletesen nézett ki, mint mindig. Mogyoróbarna szemeivel engem keresett, majd mikor tekintetünk találkozott egy mosoly kíséretében elindult felém. Kicsit kócosan, fekete melegítő nadrágban és szürke bő felsőben volt hasonlóan az én „szettemhez".
–Sziasztok... – körbe nézett mire a két fiú automatikusan felpattant az ágyról és meghajolt.
–Öhmm.. Figyu osztálytársak vagyunk szóval lehetne, hogy ezt inkább mellőzzük? – kérdezte mire mindketten beleegyezően bólintottak.
–Akkor mi most elmegyünk boltba igaz Kunhang? Elhívjuk Dejunt és bevásárolunk.. – Yangyang gyilkos tekintete amivel az idősebb szemét szinte kibökte a helyéről ijesztő volt.
–Ja igen... Érezzétek jól magatokat.. Akkor helló! – integetett kínosan majd gyorsan kihesegette a kis dongsaenget az ajtón. Becsukta maga után, így kettesben hagyva minket.

Jaemin beleült az ölembe majd egy gyengéd puszit nyomott arcomra. –Hiányoztál. – mormogta miközben jó szorosan átölelt. Nos a meleg ellenére hihetetlenül jól esett, hogy végre foglalkozik velem. Pontosan erre volt szükségem, és ő ezt tudta. Mindig tisztában van azzal, hogy mit kell csinálnia, hogy rendbe hozzon.
–Tudod a matek házi miatt vagyok itt, de ha már itt vagyok akkor kicsit pihenhetnénk is. – rátapadtam puha párnácskáira egy hosszú csókért. Már epedezve vártam az érzésre amikor nyelveink táncot járnak.

–Ha így folytatod még véletlenül felizgatsz... – suttogta két csók között. Átkaroltam derekát, hogy még közelebb kerüljön hozzám.
–Nincsenek véletlenek... – elváltam tőle, majd kényelembe helyeztem magam az ágyon, vízszintesen. Lustább lettem, mint valaha gondoltam volna. Olyan, akárcsak apám hófehér, cirmos macskája, Yong-Min. Azt a kis szőrpamacsot is hiányolom már magam mellől. Hétvégén nem is láttam nemhogy a házban még az udvaron sem.

A hétvégén csak pénzügyire és munkajogira tanultam, mert biztosan feleltet lehet, hogy nem éppen engem, de jobb félni, mint megijedni. Vagy sétáltam vagy jó diák módjára cselekedtem.
–Tudtad, hogy ma van Hendery születésnapja?
–Már hogyne tudtam volna hiszen felköszöntöttem?! – leszállt ágyékomról majd elkezdte a munkafüzetet lapozgatni. Hangomat eszembe sem jutott felemelni, így nyugodt hangnemben beszéltem, mint mióta itt van a fiú.
–Hyung... – utálom amikor így hív. –Ez nagyon könnyű feladat. – mondta határozottan miközben egy mosolyra húzta ajkait. Azokat a puha, rózsaszín párnácskákat, amikre még mindig éhezem. Viszont Yifan sunbaenimmel szemben sosem tudnék elsöprő győzelmet aratni, megbukni pedig végképp nem. Kell legalább a kettes félévkor ahhoz, hogy apám ne ásson el a kert végébe, mint szegény Yoyot, a tíz éves cirmos, kandúrt. Erőt kellett vennem magamon és bírni magammal. Le kellett nyelnem minden vágyamat.
–Tudod, ha nekem könnyű lenne akkor nem a házi megoldás miatt hívtalak volna át.
–Akkor kezdjünk neki a gyököknek, utána pedig elmegyünk sétálni.

[...]

A sárguló tölgyfák között sétáltunk miközben beszélgettünk egymással. Már-már elvesztünk néhány téma kivesézésében. Bolyhos, gomoly felhőként jelentek meg a világgal és az emberekkel kapcsolatos kérdéseink vagy képzelgéseink mégis mindenre kaptunk választ. Külső szemléletből olyanok lehettünk, mint két jóbarát, akik már elég érettek ahhoz, hogy normálisan kommunikáljanak egymással. Gyorsan lehűlt az idő. Helyenként fekete felhők jelentek meg felettünk, amik szürkéssé tették az egész környezetet.
–Mindjárt leszakad az ég... – közelebb lépett és átölelt engem. Gyengéden mégis határozottan húzott magához egy pici időre. Ezt imádom benne. Olyan furcsa dolgokat csinál, és mindezek ellenére annyira közvetlen. Igaz, nem csak engem részesít ilyen tökéletes ölelésekben, de legalább csókot csak nekem ad. Azok csakis az enyémek.

–Szerinted visszaérünk a kollégiumba még mielőtt megázunk? – kérdeztem mire elkezdett szemergélni az eső. Arcomon végigfolyt egy óriási, jéghideg csepp. Olyasmi volt, mint amikor sírok annyi különbséggel, hogy nem volt sós íze. Jaemin megfogta a kezem majd ujjainkat összekulcsoltuk. A kezünket néztem, majd mikor felnéztem már Jaemin mosolyát és csillogó szemeit néztem.

–Nincs most itt senki, de ha lenne is akkor sem fognám vissza magam. Nem vagyunk cukorból, hogy elolvadjunk egy kis esőtől, majd hazajutunk valahogy. – suttogtam miközben rámosolyogtam az angyalomra. Közelebb hajoltam hozzá majd megcsókoltam. A mi kapcsolatunkban nincsen olyan, hogy legjobb csók vagy legrosszabb csók, csak tökéletes csók van. Az összes az amit vele válthatok. Bevallom nagyon sok lánnyal voltam már együtt, de egyik sem fogott meg huzamosabb ideig. Aranyosak voltak velem ez igaz, de hiányzott belőlük valami.

Mind ugyanolyan volt és pont ez rontotta el a képet. Nem is engem szerettek hanem a kinézetemet. A fizikumomat, ami normális esetben nem döntő szerepet játszik párválasztásnál, viszont egy jó pont. Jaeminnél nincsen ilyen közvetett érzésem, mellette tényleg fel tudok oldódni. Neki nincs szüksége az álarcra, amit sok esetben viselek. Amikor vele vagyok nem úgy érzem, hogy ő és én hanem, hogy mi. Mi vagyunk csak, és ez a legszebb az egészben.

Nem akartam, hogy vége legyen, viszont az időjárás közbeszólt. Zuhogni kezdett az eső mindkettőnk kárára. Belemosolyogtunk a csókba majd lassan elváltunk egymástól.
–Van a közelben egy buszmegálló... – levettem magamról a pulcsit, hogy legalább az védjen egy kicsit. A hátára és fejére terítettem majd rohanni kezdtünk a ködben.