Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

21.Sugallat

Renjun POV.

A csalódás nagyságán mérhető, hogy az érzelem mennyire volt valós. Például ha csak annyi volt, hogy másnapra elfelejti az ember, akkor soha nem jelenthetett sokat. Viszont ha sokáig cipeli magával, nagyon nehezen tud szabadulni tőle, akkor komoly érzelem volt. Amíg tudunk csalódni, addig érezni is tudunk és amíg érzünk addig tudunk csalódni. Fakadhat milliónyi sebből, de legtöbbször egy nagyobb mértékű eset után törik össze a szívünk. Vagy éppen lassacskán felgyülemlik a sok negatív emlék, és egy napon lecsap rád. Mindez után szedheted a darabokat segítség nélkül, mivel egyedül maradsz. A saját kis megrepedt buborékodban, az alapból is elzárt világodban, aztán elkezded befoltozni a repedést, hogy utána abban folytathasd az apró kis életedet. Pedig milyen jó is lenne nagyban álmodni a csillagokról. A legkedvesebb álmunkról, a gyermekkorban sokszor lerajzolt színes világban. Abban az univerzumban, amit az óriási fantáziánkkal alkottunk, és hinni benne, hogy egy napon teljesülhet. Sajnos képtelenek vagyunk elbúcsúzni az elképzelésünktől legtöbbször anélkül, hogy észrevennénk. Nem tudunk könnyes búcsút venni tőle, sőt nem tudunk egy utolsó integetést sem intézni felé egy óriási mosollyal arcunkon, mint ahogy régen elképzeltük a felnőtté válást. Egyszerűen elszakítanak tőle, akárcsak a kedvenc plüss mackónktól, amikor elindulunk a játszótérre. A felnőtt világ játszóterére, ahol már anya sem véd meg. Ő sem foghatja a kezed minden percben. Emiatt mutatom magamat erősnek, miközben valójában nem éppen strapabíró a lelkivilágom. Mindezt alátámasztja a tudat, hogy mire vettem rá magam. Láthatóvá tettem a gyengeségem olyan módon, amit talán nem kellett volna, bár abban a pillanatban igazán jól esett magamnak ártani. Méginkább a mélybe taszítva éreztem magam, és be kell vallanom magamnak abban a pillanatban így visszagondolva nem is emlékszem, hogy éppen mi miatt estem saját magamnak. Könnyíteni akartam talán a körülöttem élő embereken, vagy talán csak saját magamon. Pedig az évek során rá jöhettem volna, hogy lehet bármennyivel nehezebb megoldani a feladatokat, mint elfutni előlük, akkor is a nehéz időkön kívül létezik az a felemelő érzés, ami miatt érdemes életben maradni. 

Én nem magától a haláltól félek, hanem a következményeitől. Az elvégzetlen munka, a befejezetlen elképzeléseim, a szeretteimtől való elbúcsúzás vagy éppen a hiányuk. Ha minden igaz, akkor utána már nem fájna többé semmi, viszont ez csak rám érvényes. Azt kevésszer teszik hozzá, hogy a családommal és barátaimmal mi történik utána. Talán még nálam is jobban elkeserednek, annál pedig még az is jobb, ha én cipelem a túl fiatalon előbújó szomorúságomat. Lehet, még passzol is hozzám a csendes szenvedés, ami belülről mardos. Eléggé jó az álarcom ahhoz, hogy senki se vegye észre nem érzem olyan jól magam, mint ahogy mutatom. Hiányzik az a régi önfeledt és boldog énem, aki már nagyon régen voltam. Akkor, amikor megismerkedtem Lee Jeno és később Na Jaemin varázslatos személyével. Öröm őket boldognak látni még úgy is, hogy féltékenynek kéne lennem, ha már mindkettejükért odavagyok. Hiszen egy normális ember nem tud úgy nézni két másik emberre, akik ráadásul együtt is vannak. Ők ketten szerelmesen, boldogan és önfeledten élnek a saját kis világukban, amit építgetnek. Sajnos – pedig bármennyire is szeretném – nem tudom megutálni őket. Emiatt fordultam a sötétség irányába, ami könnyedén összebarátkozott velem. Valamiért nekem rettenetesen kecsegtetőnek tűnt a feltételezés, hogy nélkülem sokkal jobb lenne mindenkinek. Nem lennék többé, én a selejtes és használhatatlan Huang Renjun, aki bemutatta, hogyan lehet nagyobb tudás nélkül is egy kapcsolatba mocskolni. 

Rossz visszagondolni arra, amit Jisungnak mondtam a szerelemmel kapcsolatban. Igazából pontosan még én sem tudom mi miatt. Talán azért, mert igazam volt. Nem amiatt, mert rosszat mondtam volna, hanem inkább mert én magam szegem meg a szabályokat. „Tudod a szerelem két ember között előforduló egymás iránti romantikus vágyakozás.” A saját szavaim bántanak engem, milyen nevetséges. De ez vagy te, Renjun. Egy örök vesztes, aki jobban járt volna, ha akkor nem tűnik fel neki, hogy nem csak egyszerű testvéri szeretet érez a két legjobb barátja iránt. Talán jobb lett volna testvéri szeretetnek elkönyvelni azt, amit tapasztaltam. Már lassan öt éve annak, hogy ez megtörtént. A sors csúnya véget tartogathat számomra, ha ennél már csak lejjebb kerülhetek érzelmileg.