Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

13.Alone In Public

Renjun POV.

Tudjátok mit hisznek az emberek a lelki fájdalomról? Hogy sosem múlik el, pedig ez távol áll a valóságtól. Csak közelebb kéne engednünk az embereket magunkhoz, tényleg csak egy icipicit közelebb. Mert a beszéd a legjobb gyógyszer erre. Nem tabletták vagy holmi ismeretlen ember, aki gyógyulást ajánl természetesen busás fizetségért, hanem az hogy egyszer legyen bármilyen nehéz is elmondod azt, ami nyomja a lelked annak akiben bízol.
Mások úgy gondolják, hogy mélyebben már sosem lesznek, hogy ennél rosszabb már nem történhet az életükben. Viszont ez sem igaz. Az élet legtöbbünknek egy hosszadalmas útvesztő, amit Isten azért adott nekünk, hogy miután végigjárjuk egy jó helyre kerüljünk természetesen a tetteinktől és bűneink mennyiségétől függően.

Mindezek ellenére én, mégha tudom is mit kéne tenni sem használom a tudásomat. Nem azt mondom, hogy nincsenek barátaim, mert vannak. Megbízom bennük, de ez nem azt jelenti, hogy az én baromságaimat, problémáimat az ő nyakukba akasztom. Nem szeretném a saját bajomat olyanoknak elmondani, akiknek ugyanúgy megvannak a sajátjaik. A terhet pedig mégha pofára is esek, de elcipelem. Kívülről csak egyszerű öngyötrésnek tűnhet az, amit teszek, - már hogyha bárkinek is számít, hogy mi történik velem - de ez nem így van. Arra nem is gondolnak, hogy pont azok az emberek bántanak, akik körülvesznek. Legtöbbször észre sem veszik, mivel nem mutatom, hogy igenis fájt. A természetemből adódóan pedig rettenetesen nyomaszt. Megtör, mintha csak egy tárgy lennék, pedig ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Én nem önmagamat bántom, csak túlságosan félek az emberek elutasítását, attól, hogy sosem fognak szeretni vagy legalább elfogadni engem. Mindig attól félek, hogy elrontok valamit és akkor lőttek még annak az apró önbizalmamnak, ami még megmaradt. És legyen bármilyen nevetséges, de nekem nem is valószínű, hogy lesz majd barátom. Olyan, aki csak az enyém, aki foglalkozik velem, és ez nem kisajátítás, egyszerűen szeretnék valakit, aki viszont szeret. Harmadik keréknek lenni egy barátságban szörnyű, és ezért nem is szeretném megtenni. Tönkre tenni egy kapcsolatot azért, mert ők annyira sajnálnak ezért befogadnak sosem volt opció számomra. A 'párkapcsolat' első szavából eredően két ember szerelmének valamilyen formában való összekötését jelentheti csak.

-Renjun figyelsz? - kérdezte Jeno miközben elmosolyodva pillantott rám. Realizálnom kellett, hogy még mindig a valóságban kell lennem. Hiszen éppen egy baráti közösség kellős közepén gubbasztok. Jeno és Donghyuck mellett ültem, és ezek szerint elkalandoztam.
-Ohh persze... Ki következik?
-Te... Hallottad amit mondtam? - kérdezte édesen, miközben egyre szórakozottabbnak tűnt. Én pedig egyre csak összezavarodottabban csücsültem a széken, amiről sajnos még a lábam sem ért le valamiért. Fogalmam sem volt, hogy miről volt szó az elmúlt pár percben, ami alatt gondolkoztam az egyéni bajaimon.
-Megismételnéd kérlek?
-Persze. - szemei is mosolyogtak miközben ezt kimondta, így még aranyosabbá téve őt. Basszus Jaemin annyira szerencsés és valójában Jeno is az. Őket egymásnak teremtették. -Azt kérdeztem, hogy inkább Jaeminnel mennél moziba, vagy velem cukrászdába. - nem igazán értettem a kérdés eredetét, azaz hogy honnan jött, honnan szedte ezt. Való igaz undorító vagyok, hogy nekem mindketten tetszenek egyszerre, miközben ők valójában egy párt alkotnak már egy jó ideje. Pont emiatt éreztem kínosnak a kérdést, és úgy igazából a helyzetet is. Egy pillanatra megkérdőjeleződött bennem az, hogy tán rá jött az én kis vagy inkább óriási titkomra, amire kicsit sem vagyok büszke. Mégsem tehetek ellene semmit, hiszen nem én döntöm el, hogy ki tetszik meg. Emiatt olyan tisztátlannak, egy mocsoknak tudtam csak nevezni magam, mint még sosem. Ez az a titok, amiről tényleg senki sem tud rajtam kívül, hiszen egy ilyen miatt elítélnének, amit tudniillik elfogadom, de azért mégsem annyira. Romlana az a fényes képem, amit mindenki megalkotott rólam. Nehéz volt a nagyjából tökéletességet beleágyazni a többség fejébe, mégha nem is mindig volt tudatos. Olyan jó tanácsokat osztogattam az emberek problémáinak kiküszöbölésére, megoldására, hogy többségük már azt hiszi az én életem tökéletes. A szingli, akinek minden jól megy. Közben pedig belül ripityára törik bennem valami, ami keletlen kis áruló gondolatként jelent meg szívemben és fejemben, nem akartam ezt az érzést. Piszkosul menekültem tőle, de már abba is belefáradtam. Rájöttem, hogyha kívánom valaki vagy valakik szeretét, akkor azt nem tagadhatom meg magamtól. Ez olyan, mint egy megbújó, lassacskán leépítő betegség. Tönkre tesz, de nem olyan tempóban, mintha kiállnék eléjük és elmondanám, hogy mit érzek aztán elutasítanának. Ez történne, ennek más kimenetele nem lehet. Ők együtt vannak és kész, szeretik egymást úgy ahogyan csak egymást szerethetik. Ahogyan az igazi párok tesznek.