Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

17.Miattam

Haechan POV.

Az ember legtöbbször csak attól fél, amit nem tud kontroll alatt tartani. Viszont szeret játszani a tűzzel. Minél inkább irányítani akarunk valamit, annál jobban belefeszülünk, és annál nehezebb lesz lelazulni és rögtönözni, hogyha mégis kicsúszik a kezünkből a gyeplő. Mint a legtöbb félelemmel átitatott helyzetben, ebben is az önbizalom építése a legjobb megoldás. Irányításkényszer helyett megtanulni bízni magunkban, hogy ha egyszer sikerült, akkor másodszorra is képesek leszünk kezelni a váratlan helyzeteket, adódjon akármi. Az a tűz, ami megéget pedig a tudatlanságunk egyik figyelmeztető hatása. Csak megmutatja nekünk hol van a kontrollunk, hiszen mindennek megvannak a határai. Ezt a határt leginkább az emberekben tudjuk fellelni, hiszen jobban bezárkóznak, mint ahogyan azt kéne. Félnek nyitni a sok megaláztatás és kudarc után, pedig legtöbbször nem lesz olyan ember, aki kihúzza őket a problémákból. Pont emiatt kell felállni és küzdeni még a képességeinken felül is, hogy kiszabadulhassunk, abból a homályos burokból amiben várakozunk. Várakozunk, de mégis mire? A megmentőnkre, aki legtöbb esetben önmagunk lehetnénk? Akkor mégis kire várunk? Nem önmagunkra? De meddig és mi tart minket vissza, hogy valami változhasson? A félelmeink. Az a fojtogató félelem, a megfelésikényszer, ami sosem hagy tisztán dönteni egy alapvető fontosságú dologgal kapcsolatban sem. Mindenben irányít minket, rabszolgává tesz, mi pedig vakon követjük a félelmek adta válaszokat, akárcsak egy utasítást. Ki kell nyitunk szemünket, mert ha nem tesszük talán más nem is fogja.

-Fel kell készítenünk a Zhong rezidenciát még mielőtt Chenle hazaér vasárnap. - vetette fel az elméletét az én sármos szerelmem, Mark miközben átkarolta derekam. Elvörösödve hajoltam oda füléhez, hogy feltűnés nélkül odasúghassam neki ezt nem ilyen nyilvánosan kéne.
-Ezt majd a koliban kellene... - elmosolyodott, majd egy puszit nyomott arcomra amitől csak méginkább elpirultam. Mi ütött belé? Hogyha valaki a kapcsolatunkra fényt derítene az valószínűleg én lennék nem ő. Biztosan csak nagyon izgatott, hogy tényleg tetszeni fog-e a titkos buli amit terveztünk Lelének.
-És hogyha én nem szeretnék titkolózni többé? Mit számít, hogy mit gondolnak mások, ha nem tetszik nekik elfordulnak arra van a nyakuk hogy forogni tudjon nem? - nyugtató mély hangja szinte ellazított volna, hogyha nem fókuszáltam volna arra, amit mondott. Szemeim a távolba tekintettek mivel ebben a pillanatban nem szívesen vettem volna fel vele a szemkontaktust. Próbáltam visszafogni magam a rajtam eluralkodó pánik és visszapofázási kényszer használatban vétele nélkül.

-De meg fognak utálni... - mentegetőztem mielőtt még valami ennél is feltűnőbb közeledést vagy hasonlót hajtott volna végre rajtam. Kuncogni kezdett majd így szólt.: -Shh.. Csodálatos vagy ki lenne képes utálni téged? - kérdezte miközben vállára döntötte fejem. Mélyen magamba szívtam az illatát hogy legalább az megnyugtasson. Rettenetesen féltem azoktól a megvető tekintetektől annak ellenére is, hogy azt mondtam kibírnám. Huzamosabb időn keresztül már fájna, hogy csak amiatt, hogy szeretek valakit és mellette boldog vagyok undorodnak tőlünk.
-Én rólunk beszélek.. Nem az, hogy engem utálni fognak, hanem hogy téged is... Miattam. - lehunytam szemeim és hagytam hogy az idősebb ellazítson, úgy mint ahogyan elég sokszor teszi.
-Ezt felejtsd is el Hyuck én szeretlek történjen bármi is.

-Awhh milyen kis édesek vagytok.. Jeno te miért nem szoktál velem így romantikázni? - megcsapta fülemet ez a kérdés mire szemeim akarva-akaratlanul is kinyíltak. Fürkészni kezdtem Jaemin tekintetét vagy éppen széles és beszólástól elégedett vigyorát. Azt a mosolyt nem lehet űberelni.
-Miért hétvégén nem pont azt fogjuk csinálni? Hiszen randizni megyünk nem? - Jaemin egy szemforgatás kíséretében Jisung és Chenle közé tette pont nem odaillő hátsófelét.