Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

19.Szeretlek

Chenle POV.

Az ismerős érzés ismét hatalmába kerített, amit oly régen tapasztaltam. Szívesen mondanám azt, hogy hiányzott viszont ez csak féligazság lenne. Az, hogy ilyenkor ismét annak tapasztalhatom magam, aminek születtem, kicsit emlékeztet a múltamra és arra, hogy miken mentem keresztül. Viszont a fájdalom, ami ezzel kéz a kézben jár nem jó érzés. Csak feküdtem a padlón teljesen elveszetten. Az egyre inkább homályosodó csillár kristályok villódzó fényei világították meg a szobát. Olyan volt a fénytörés hatására minden, mintha csak a csillagok között andalognék. Pedig a valóságban egyes-egyedül, fáradtságtól bágyadtan vártam megmentőmet, aki talán késik, vagy éppen hajszál pontossággal szeretne megjelenni amikor beüt a baj. Már szinte simogatott a nyitva hagyott ablakon beáramló jéghideg levegő, ahhoz képest amilyen állapotban voltam.

Az egész mivoltom égett és sajgott egyszerre, pedig tényleg nem csináltam semmi különöset. Próbáltam visszaállítani a légzésemet, viszont nem volt annyi erőm már hozzá főleg a sokk miatt, ami megfagyasztotta az ereimben száguldozó vért is. Rettegtem attól, ami eljött értem. Ott várt rám az ajtóban, akárcsak egy csendes gyilkos és vigyorogva pillázott rám. Kimérten és üveges tekintettel, mint ahogyan azt bármikor elképzeltem. Nem először kellett farkasszemet néznem vele. Akárcsak egy legyőzhetetlen díva pózolt az ajtófélfának támaszkodva. Fekete színben pompázott egész fizikuma, hosszú ébenfekete, enyhén göndör haja takargatta homlokát és szemeit, amik mindezek ellenére is láthatóan villogtak. Nem szólalt meg, mégis mintha megtette volna. Hiszen ő mindig csak akkor jelenik meg, ha úgy érzi lassacskán végünk lesz. Szavak nélkül is értettem, hogy miért jött. Kérdezni tőlem.

- Magadtól is sikerül vagy kell segítség? - Agyamban visszhangzott eme mondat. Nyakam meg feszült, amiből azonnal rájöttem, hogy ideje kapkodnom a levegőért. A tehetetlenség eluralkodott rajtam, hiszen moccanni sem tudtam. Mellkasom viszont ennek ellenére is küszködött az utolsó pillanatig. Próbáltam felállni, hogy a zongora tetejéről levehessem a gyógyszert, amire oly annyira szükségem lenne, de moccanni sem tudtam. Másra sem voltam képes, mint rettegni. Egyre csak közeledő léptekre lettem figyelmes, ami csak úgy árasztotta magából megnyugvásom gyümölcsét, azaz a megmentőmet, kinek kiléte remélem kiderül.

Valamiért még a szánalmas helyzetem ellenére is a híres-neves Park Jisung járt a fejemben. Amit még ha tagadok is, de igazából rajta, csakis rajta kattogok és senki máson, hisz magába bolondított teljesen. Az iskola legjobb versenytáncosa, aki két hónappal az érkezése után két kategóriában is aranyérmet szerzett az iskola javára. Pedig nem azonnal csatlakozott a tánccsapathoz mégis ilyen eredménnyel emeli fel az iskola hírnevét. Láttam lelkiszemeim előtt ahogy rám mosolyog én pedig érzem ahogyan fülig vörösödöm. Nevetséges, nem? Bár, hogyha tényleg megérkezik értem az, aki beszélt hozzám legalább még pár percig a beletörődés helyett vele koptathatom agyamat. A filmtekercs nem állt meg, helyette folytonosan beugrottak a közös hülyeségek, amiket egy röpke hónap leforgása alatt véghez vittünk. Amikor azt állította, hogy télen nem eshet eső, mert akkor csak hó hullhat. Amikor gyakorlati órán főznünk kellett és szappannal akarta meg mosni a kínai kelt. Még számtalan butuska mégis aranyos megnyilvánulása volt, amikkel csak még közelebb kerülhetett a szívemhez. Nem csak közel került, valamiért úgy érzem el is lopta.

- Jézusom, Chenle, mi van veled?! - Renjun-hyung rémült hangja úgy csengett fülemben, mint a legszebb zene, amit életemben hallottam. Válaszolni akartam, de ajkaim közül csak egy elhaló hörgés tudott kiszökni. Minden erőmet belefektettem legalább azért, hogy két értelmes szót kinyöghessek, és sikerült is.

- A zongora... - suttogtam könnyektől csillogó szemekkel, mire az idősebb keresni kezdte azt az eszközt, amire szükségem lehet. A zongora mellé lépett és levette a tetején lévő túlnyomásos szuszpenziót, majd azonnal letérdelt és befújta nekem. Mellém telepedett aztán ölébe tette fejem és játszadozni kezdett hajammal.