Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

Prológus

Kevesen gondolnának arra, hogy a gyermekkor mennyi szenvedéssel, gyötrődéssel és fájdalommal járhat. A felnőttek azt gondolják a gyermekkor könnyű, hiszen semmi negatívum, rossz ember, vagy esetleg gonoszság nem veszi körül ezzel megkísértve az ártatlanságot. Ezt a fogalmat leginkább egy mézes-mázas rózsaszín ködhöz lehetne hasonlítani, ami miatt szépnek látod a világot, és az embereket is. Mindent ami körülvesz téged. A valóságban a világ rossz, és kilátástalan, telis-tele gonosz emberekkel, akik magukkal akarnak rántani a mélybe. Apám ezt mondta nekem, mikor beavatott a valóságos világ rejtelmeibe. Egy közismert életbe, amit nekem szánt a sors.

Mivel azt, hogy meddig tart ez az ártatlanság nem mi, hanem a környezetünk, a szüleink, a barátaink befolyásolják ezért mindig ki vagyunk téve a veszélynek. Amikor elveszik egyáltalán nem fáj, csak amikor később már rád nehezedik a munka. A sok megpróbáltatás ami szétroncsolja az elmédet, ezzel egy poklot megteremtve ott. Maga a téboly. A színek elfolynak a napok között, és sötétség veszi át az irányítást, ami néhányunknál depressziót alakít. Bezárkózunk és senkit sem engedünk be az ajtónkon a változásért. Pont így tettem én is mikor apám elküldött Koreába, mert feladatot szánt nekem. Ő maga a megtestesült ridegség. A cég az első, mégha az a családot háttérbe is szorítja. Ritkán szól hozzám, de azt is csak azért, hogy valamit megszerezzen tőlem legyen az akár információ vagy segítség. Viszont amit csak tudok megteszek, hiszen ő mégiscsak az apám. Nem vétett semmit ellenem, csak amiatt, hogy nem tud engem szeretni. Ezt nem tudom megérteni, de elfogadom. Ő sosem mondta nekem, hogy nem szeretne, talán azért mert számára ez egyértelmű. Egy számító, akinek az életcélja azt a kicseszett céget az égbe emelni. Kezdem úgy érezni, hogy próbálja tartani, de már fáj neki, és egyszer összerogy majd alatta. Minden amit felépített kártyavárként dől majd össze. Csak egy apró pöccintés egy alsó kártyára és az egésznek vége. A része vagyok, akármennyire is utálok az lenni. Ez a fő oka, hogy próbálok kikapcsolódni és tettetni az ártatlant miközben tudom, hogy elcseszett vagyok. Sőt, mindent ráfoghatok arra, hogy még a fiatalságomat élem, próbálom megismerni saját magam, felfedezni magamnak azt a helyet és célt ami mégha a világ egy szörnyű hely is boldoggá tesz ameddig módomban és jogomban áll itt lennem, ezen a bolygón és ebben az országban. Keresem a megfelelő embert aki majd segít mindenben. Azt aki majd úgy szeret, hogy már meg sem érdemlem. Egy olyasvalaki akinek nem számít úgy az elcseszettségem, mint apámnak. De vajon ki lesz ez a teremtmény? Egyáltalán létezik? És, ha igen milyen? Mikor találkozom végre vele? Elsőre szeret majd, vagy pont az ellenkezője?