Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

12.Érthetetlen

Jisung POV.

Az életet úgy kell élvezni, ahogy az jön. Várni kell a pillanatokra, és amikor valami jó adódik, valami új ami nem káros akkor abba bele kell menni. Isten sosem árul hazugságot. A kétségeinken felül kell kerekednünk, hiszen a piti kérdéseink fognak gátolni egy adott helyzetben. Az élet a cselekvésről és a talpra állásról szól. Az ember vagy benne van a dolgokban, vagy jön kifelé belőlük, vagy éppen belemászik a bajba. A lényeg az, hogy az ember mindig tisztában legyen azzal, hogy éppen melyik stádiumban van, és annak megfelelően tudjon cselekedni.
Még én magamat is sokszor meghazudtolom. Tudom, hogy ki kéne élveznem minden pillanatot, hiszen anyám ezt kérte tőlem, de nem megy. Olyan szörnyű beilleszkedni egy olyan osztályba, ami már összeszokott. Nem tudom kihez mehetnék oda beszélgetni, kit nem zavarnék a jelenlétemmel. Igaz, hogy nagyon aranyosnak és közvetlennek tűnik a többség, viszont nem tudhatom ki kíváncsi rám.

Furcsa volt az a fiú. Furcsa volt ő és a helyzet is. Azon a keddi napon találkoztam vele a földszinten, és még milyen közel. Nem szándékosan löktem fel őt magammal együtt, viszont azóta is bűntudatom mivel van még bocsánatot sem kértem. Pedig nem erre neveltek és mégis sikerül megszegnem az alapvető szabályaimat.

Sőt, mostanság minden kicsúszik a kezemből. Igazából sosem késtem és, akárhogy gondoltam mégis hét perc volt a rovásomra ma is. Azon az aprócska hét percen múlt minden. Az osztályfőnök úr feltétlen bizalma legfőképp, mégis sikerült megpiszkálnom akaratom ellenére. Olyan kínos helyzetbe kerültem, amikor a tanáriban voltunk. Ott volt Kim Minseok tanár úr, pedig azt mondták, hogy nincs benn senki. Aztán az osztályfőnök úr hamis alibit is adott nekem, hogy mi miért van, miért pont én hasonlók. Ez azt jelenti szeret engem nem?

Testnevelés óra után annak ellenére, hogy már átöltöztem izzadtan cammogtam felfelé a lépcsőn. Nem siettem, csak szépen lassan, megfontoltan lépdeltem. Mégis minek tettem volna? A csigalépcső bal oldalán óriási ablakok voltak, amik tökéletes kilátást nyújtottak az udvarra. Egy hosszú-hosszú járda vezetett a rózsás kertbe, messziről is látni lehetett. A sok lengedező bibircses nyírfába éppenhogy belekapott a szél, így szinte táncot jártak. A hosszabbra hagyott díszgyepben apró ibolyák és gyermekláncfűvek sokasága díszített oly szépen. Az összképen egyetlen hiba rontott csak. A felhős égbolt, ahol csak ritkán bújt elő a nap, az is csak pár percre. A szürke felhők csúfítottak mindenen. Átszínezték a hétfői hangulatot. Ujjaim elkalandoztak az alumínium korlát hideg felületén. Lassan sikerült felérnem az osztályterembe, ahol mindenki vagy a vízpótlásával foglalkozott vagy a tízóraijával. Furcsa módon a nyammogáson és halkabb társalgáson kívül semmi egyebet nem lehetett hallani. Pedig máskor mindenki túl akarja ordítani a másikat, hogy szóhoz juthasson. Az már az agysanyargató nyüzsgés egyik felső szintje.

–Jisungie gyere már ide egy pillanatra kérlek! – ordította Jeno-hyung miközben integetett nekem, hogy mindenképpen észre vegyem őt. Elég sokan ültek ott és a szendvicsükön osztoztak. Ez az a lehetőség amiről beszéltem. Nem ronthatom el, Jisung szedd össze magad menni fog!
–Ügye jössz velünk felelsz vagy merszezni matekon? – kérdezte Jaemin-hyung mire nyeltem egy nagyot. Ezek szerint így fogok megismerkedni velük? Sok gondolat kavargott a fejemben, de mindazokon felülkerekedve egyeztem bele az ajánlatba. Képtelen lettem volna elutasítani őket, mivel olyan szépen néztek rám. Barátságosnak tűntek, így hát még kételyeim sem lehettek. Azt szűrtem le, hogy ebből bajom nem származhat.
–Ezaz.. Akkor most matek lesz és Chenle elmondta, hogy valami új helyettes tanár lesz bent velünk. – Jeno sokat sejtetően pillantott Jaeminre így inkább úgy gondoltam ideje letennem a hátsómat Renjun-hyung mellé.
–Téged is elhívtak felelsz vagy merszezni? – kérdeztem hyungom, aki azonnal rám pillantott csillogó szemeivel. Az idősebb ezüstös haja tökéletesen be volt állítva, ami pont nem az én asztalom. Nem is értem, hogy képesek ilyen jól beállítani az emberek a sérójukat. Az én hajam mindig úgy áll ahogy éppen jól esik neki.
–Csak a fiatalokat hívják meg engem nem kell hívni ahhoz, hogy ott legyek ahol szükség van rám. Nem amúgy nehogy elhidd én találtam ki, hogy játszunk. – egy elégedett mosoly terült el arcán miután befejezettnek nyilvánította mondandóját. Ő tipikusan olyan ember, akinek mindenről megvan a saját véleménye és elég sokszor hangoztatja is nemtetszését valamiről. Mármint nekem ez jutott le az agyamig.
–Ohh.. – nem gondoltam volna, hogy ilyen rendezvény szervező típus, de ezek szerint tévedtem az pedig emberi dolog.