Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

15.A Jövő Markában

Jisung POV.

Mikor valami rossz történik az emberrel az idő olyan lassan telik, hogy minden másodperc óra hosszúnak tűnik. De amikor valami remek dolog történik - például életedben először tényleg szerelmes leszel -, az idő olyan gyorsan repül, hogy egy hét szinte egy szempillantás alatt elszalad előle. Mintha az epedezésem savanyú íze kecsegtető lett volna számomra úgy kívántam minden pillanatban. A viszonzatlanságot és annak elszomorító hatását valamiért elnyomta az a tömény édes mégis kellemes érzés amikor a közelében voltam. Rettenetesen szégyelltem magam amiért ezt éreztem iránta, mivel tudtam, ez nem helyes, nem normális sőt még ártok is magamnak vele. Valamiért mégis szerettem azt a fájdalmat és keserűséget amit nélküle tapasztaltam mivel akkor talán megkaptam bűntetésem, azért mert az lettem ami, amiért abba szerettem bele akibe. Egy röpke hónapja érzem ezt mégis úgy elszárnyalt ez az idő, mint egy galamb. Egy fehér, magányos galamb, aki nem talált viszonzást. Igaz, meg sem próbáltam de mégis miért tettem volna? Elutasításért? Attól rettenetesen félek, mint mindenki más. Tönkre tettem volna azt a kis barátságot, ami még csak a legelején tart. Mindent tönkre tettem volna azzal, hogy előtérbe helyezem magamat és az érzéseimet, amiket nem tudok kontrollálni. Nem akartam őket. Nem kértem senkitől mégis kaptam belőlük méghozzá olyanokat, amik kivitelezhetetlen feladatok elé állítanak.

-Tudtad Jisung, hogy az emberek évente legalább nyolc pókot megesznek miközben alszanak? Óriási szerencse, hogy én nem vagyok az. - ijedten vetettem oda tekintetem az idősebbre, majd miután felfogtam azt, amit mondott már készültem is valahogyan piszkálni őt.
-Most azt mondtad, hogy nem ember vagy, hanem pók? - kérdeztem egy óriási elégedett mosollyal. Renjun-hyungról mindig is tudtam, hogy szereti elkülöníteni magát a sok embertől, ez szomorú és vicces is egyszerre. Vicces, mert olyan viccesen adja elő magát párszor, hogy az valami fenomenális. Szomorú pedig amiatt, mert látom az emberek elutasítása miatti félelmét, ami erősebb neki, mint nekem. Ez arra kényszerít, hogy próbáljam felvidítani őt, hogy ne érezze olyan rosszul magát. Ne magányos legyen, hanem boldog. Megígértem anyukámnak, hogy én is ez leszek, és ezt nem is lehet jobban kivitelezni, mint hogy másoknak adjunk belőle. Kölcsönös lesz valamikor minden, csak a megfelelő pillanatra kell várni és aztán élvezni.
-De az vagyok.. Egy tarantula. Viszont csak akkor, ha te eszel meg. - mondta, mire lefagyott arcomról a mosoly, és elképzeltem, ahogyan „megeszem őt". Sajnos vizuális típus vagyok és ez néha nem akkora ajándék, mint ahogyan azt mondták régen. Arcom fintorba rándult, mire csak röhögni kezdett szerény kinézetemen.

-Látnod kéne az arcod Jisungie! - röhögni kezdett, mire újra megjelent arcomon az a vigyor, ami nemrég még ott csücsült az arcomon. Annak örültem, hogy ő boldogan vihorászik rajtam.
-Amúgy hova mész? - kérdezte miközben belecsimpazkodott a karomba, majd hozzámbújt akárcsak egy kiscica. Oldalra néztem és csak egy ezüst hajkoronát láttam miközben az vállamra támaszkodott.
-Tánc órára. Te hova mész?
-Ohh szóval táncizni mész? Jól is teszed, mert képzeld három nap és itt van Lele születésnapja. Olyan buli lesz itt, mint amilyenen te még sosem voltál. Tavaly is csodás volt idén sem lesz másképp.

-És mégis mit adok neki ajándékba? - teljesen lesokkolódtam a tudattól, hogy nem is tudtam róla, így ajándék sincs még. Milyen barát az, aki nem jegyzi meg a barátja szülinapját?
-Magadat. Tökéletes ajándék vagy nézz magadra, elképeztő vagy. Ha szeretnéd segítek becsomagolni téged. - az ütő is megállt bennem, mikor ezt kimondta. Nem szeretem amikor ilyenekkel poénkodnak, főleg amikor marcangolom önmagamat a saját tudatlanságom és szerencsétlenségem miatt. Sőt azt pláne nem, hogy azt is el kelljen képzelnem ahogy bedobozol, aztán még masnit is köt rám díszítésképp.
-Ne viccelj, most komolyan beszélek!