Ártatlanság |¦ ChenJi ff. ¦|

6.Angyal

Chenle POV.

A túl hamar kezdődő keddi napom, amire kicsit sem vártam talán több érdekességet tartogat, mint azt hittem. Pedig csak aludni akartam, de Hyucknak tényleg szüksége volt a „tanácsaimra". Kíváncsiságom túlszárnyalt mindent, ezért gyorsan szedtem lábaimat a poros betonjárdán. A korai napsugarak arra utaltak gyönyörű és bárányfelhőkkel teli napunk lesz. Nagy szerencse, mert így kisebb eséllyel fogok délután megfulladni a napon. Az út széli fűzfák olyan hosszú vesszőkkel rendelkeztek, hogy el kellett söpörnöm arcomból őket, hogy kijussak. Harmatos volt még minden. A kapun beéve már láttam is az én kis szeretetcsomagomat, aki senkihez nem fogható barát. Túl pixeles fantáziával rendelkezik, ám ez már nem fog sokáig így lenni. Az én mocskos hatásom mindenkit perverzebbé tesz, mint amilyen valójában, de természetesen nem esek túlzásba. Nem vagyok letehetetlen drog, hiszen kis mennyiségű vagyok, és ízléses. Másik tényezője pedig a pixelek kiküszöbölésében Mark, akinek ha nem tetszik Hyuck lerúgom a lépcsőn. Mégha vannak is kételyeim a fiúval kapcsolatban, amiből baj származhat sem vagyok képes őket nem shippelni. Mikor már képes voltam látni a reakcióját a következő szavaimra, ordítani kezdtem.

– Jó reggelt kandúr! – a fiú azonnal körbe nézett, hogy hányan néznek, csak nem értettem minek. Kezeivel a táskája füleibe markolgatott. Hadd legyek már kicsit a pletykás lányok száján, ideje újra villantanom, csak azért, hogy ne öregedjek ki a boszorkányoknál. Már ki van éhezve a nép egy ilyen allűrre, hiszen lassan nincs is miről beszélniük, pedig tegnap kezdődött a suli.

– Shhh, te barom mindenki minket néz! – hangja magasabb volt, mint valaha. Ezek szerint sikerült ennyivel kihoznom a sodrából Lee Donghyuckot. Oda értem mellé és elkezdtem betessékelni az óriási pokolba, miközben újra csipkelődni kezdtem.
– Szóval, mesélj milyen volt? – kérdeztem ridegen. Sokan néztek minket és próbáltam komolyan is kezelni ezt, hiszen Hyuck párkapcsolata igenis fontos számomra. Főleg, mert nekem nincs, és nem is lesz. Imádom elkísérni a barátaimat a céljaikig.
– Hát semmilyen? – kicsit csalódtam Mark Lee varázslatos mivoltjában, de számítottam rá. Talán több egrecírozásra van szükség ahhoz, hogy Hyuck talpra álljon. Mark pedig nem ért a szerelemhez, sötétben tapogatózik. Attól tartok még ez a két szerencsétlen olyat mond majd a másiknak, hogy az elszalad.
– Szóval elmenekült? Akkor mesélj, hogy mizu veled? – témát kellett váltanom, hiszen Hyuck már elmesélt mindent az eddig fél napja tartó lakótársi viszonyról.

– Fáj mindenem. Istenem mindenki azt nézi... – akármennyire is próbáltam nem megnézni nem sikerült. Egy pillantást vetettem a dudorra aztán mintha mi sem történt volna ismét szemébe néztem, így kontaktust felvéve vele. Ez egy jó méret volt, az biztos. Hyuck nem az az ember akinek szégyenében kéne takargatnia magát.
– De jó vagy... Legalább ebben hasonlítasz a többiekre.. Mi ez a fekete ruha, gyászolsz? – valahogy számítottam erre az alattomos beszólásra a mai nap folyamán, de azt hittem ezt még tartogatja egy ideig a tarsolyában.
– Először is én tagja vagyok a népnek, másodszor pedig igen az életemet... Gyászolom. – mondtam nyersen, majd behuppantam a székbe. Az idióta táskát, ami megvan pakolva könyvekkel és üres füzetekkel lehajítottam a pad mellé, azaz a földre. Egyáltalán, hogy lehet ilyen sok tonnás könyvvel járkálni?

– Na és Mr. Nagyvonal, neked hogyan alakulnak a dolgok? – Haechan az asztalra dőlt, és megtámaszkodott kezén.
– Sehogy. Még sok dolgom van amíg egyáltalán hozzá szólok majd. Adatokat kell gyűjtenem vele kapcsolatban, ami kemény munkát és precizitást igényel. Aztán majd lesz ami lesz. Magamnak nem tudom megoldani az életem, ezt te is tudod. Életképtelen vagyok, és ez több szót nem is érdemel.