Időhajlítók

11*

2018. május 18.

Az iskolák mindig követnek el hibákat, amiket mindenki ölbe tett kézzel néz, és semmit nem tesz ellenük, pedig nagyon kéne. Nos, a legtöbb iskola ugyanazt a végzetes hibát szokta elkövetni általában minden tanév végén (a legelvetemültebb iskolák év elején is). Ez a hiba pedig nem más, mint az osztálykirándulás.
Szóval nem tudom. Lehet, ezzel csak én vagyok így, de az osztálykirándulások számomra felérnek egy tömeggyilkossági merénylettel. Elvisznek huszonöt gimnazistát egy tanyára, egy másik városba, ha akkora a luxus, akkor egy másik országba, de ezt persze ki ne élvezné? Igen, pontosan.  Azok, akik időutazók, és már szinte a világ összes helyén jártak az összes időben.
Na, azok az emberek (mint például én is), ugyanolyan álmos, unott és nyúzott fejjel állnak aznap a bejárati ajtó előtt, mintha öt perce kelt volna ki az ágyból.
Merthogy az én esetemben pontosan ez történt.

Elaludtam, ez pedig nagyon nem jellemző rám. Villámsebességgel ugrottam ki az ágyból, kaptam magamra az utcai ruhámat, felkaptam a hátizsákot, amibe a kirándulásra (kínszenvedésre) csomagolt cuccok voltak, és már rohantam is a bejárati ajtó felé.
Ott egy kicsit megálltam, és lelkiekben felkészültem arra, hogy az osztályomnak két napig ugyanezt az unott fejemet kell elviselnie.

- Eliot, már mész is? - jött ki anya az előszobába.
- Hát, késésben vagyok - feleltem.
- Jó, akkor menj csak - mondta. - És vigyázz magadra! - kiáltotta még utánam az ajtóból, amire csak egy karlendítéssel válaszoltam.

A suli előtt már ott állt a busz. A Busz. Amivel feltehetőleg majd órákat fogunk zötykölődni, hogy aztán holnap megint órákat zötykölődjünk vele, gondoltam, és ennek az egész körforgásnak semmi értelme ne legyen.

Ja, és hogy miért jöttem el az osztálykirándulásra, ha ennyire utálom? Nos, meg kell védenem Will-t. Meg persze magamat is, de az már másodlagos.

Amikor azonban megkerültem a buszt, hogy én is fel tudjak szállni, még egy meglepetésben kellett részesülnöm: a végzősökkel. Theóék osztályával, akik valami teljesen indokolatlan okból szintén ott álltak a busz előtt a felszállásra várva.

- Figyelem! - kért akkor szót az osztályfőnökünk. - Tehát, mint észrevehettétek, itt vannak velünk a tizenkettedikesek is. Ez azért van, mert az ő kirándulásukat sajnálatos módon lefújták a szervezők, ezért az utolsó pillanatban még be tudtak szerveződni hozzánk! Fogadjátok őket szeretettel, és most lehet felszállni a buszra!

Furcsa módon nem az volt az első gondolatom, hogy "ezek meg mit keresnek itt?", hanem, hogy most már Theót és Mikát is meg kell védenem. Nem mintha én lennék a suli teljes testőrgárdája egy személyben, de mivel Mika volt az egyetlen közülünk, aki nem tudta, hogy Ash miért is van itt, ezért védelemre szorult. Ezt így magamban eldöntöttem.
Az már csak a második gondolatom volt, hogy "EZEK ITT A TIZENKETTEDIKESEK", az osztály, akik ugye mindig egyel felettünk voltak, és már kilencedik óta folyamatosan ment velük a rivalizálás. De mivel idén ballagtak, úgy voltunk vele, hogy ezt az egy hónapot már csak kibírjuk velük valahogy. De azt senki nem gondolta volna, hogy ilyen közel hozzájuk kell kibírnunk.

A fel(sz)állás tehát a következő volt: a busz bal oldali üléssorában ülünk mi, a jobb oldaliban pedig ők. Ennyi, ezt szavak nélkül lerendeztük, onnantól hogy az első végzős, aki felszállt a buszra, az egyik jobb oldali ülésre vágta le magát, így számunkra egyértelmű volt, hogy akkor miénk a bal oldali.

Mi Will-lel valahol középen helyezkedtünk el.

- Jó, akkor ki üljön az ablakhoz? - kérdezte meg tőlem Will halálosan komoly arccal, mire meghökkenve néztem fel rá az ablak melletti ülésről.
- Hát, már én ülök itt, szóval...
- De én akarok! - mondta, Will, én meg a röhögésemet erősen visszafojtva válaszoltam neki.
- Miért kéne hagynom? Én voltam itt előbb.
- De én...én főherceg vagyok! - vágta rá Will az ilyenkor rávágható legbénább szöveget,  erre pedig már tényleg alig bírtam visszafogni magam.
- Ja, és százhatvan éve halott - vigyorogtam a képébe.
- Csak eltűntem! - kérte ki magának Will egy hisztis kisgyereket megszégyenítően magas hangon.
- Jó, oké, üljél te az ablak mellett - adtam meg magam végül, belátva, hogy a főherceggel nem érdemes vitatkozni, Will pedig mint egy jóllakott óvodás ült le újdonsült helyére, és így én kerültem a végzősök közvetlen közelébe. Mondtam már, hogy Will néha olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek?

Az üléssorok szép lassan megteletek, a késők is megérkeztek, és csak hogy megadják az alaphangulatot, a végzősök is fellökték pár osztálytársunkat, meg se próbálva ezzel egy normális osztálykirándulás kezdetét imitálni.

Amikor már mindenki megérkezett, és mindenki elfoglalta a helyét, és a végzősök már kapták volna elő a hangszórókat, hogy a hierarchia teljes jegyében valami elviselhetetlen zenét bömböltessenek rajtuk, az osztályfőnökünk ismét megszólalt:

- Tehát, mindjárt elindulunk, az úton pedig kérnék szépen mindenkit, hogy kultúráltan viselkedjen!

Igaz, hogy ezzel semmit nem ért el, de legalább megpróbálta.

Néhány perc múlva pedig a busz gázt adott, és kezdetét vette ez a csodálatos osztálykirándulás a végzősökkel, és persze Ash gyilkos pillantásaival együttvéve.