Időhajlítók

17*

Dermedten álltunk a szoba közepén. Ha Will egyetlen elsuttogott szava igaz volt, akkor valóban Daniel-lel álltunk szemben, ami alapjáraton még nem is lett volna akkora baj. Csak hihetetlen. Mert ha ez megtörtént, akkor Daniel elég okos lehet. 1857-ben kikövetkeztette az időutazás helyes egyenletét, beleértve a föld forgását, és valahogy sikerült Will nyomára bukkannia a jövőben. Ez még talán engem is felülmúlt.

- Hol...vagyok? - lihegte Daniel, de még mielőtt válaszra nyithattuk volna a szánkat, a fiú megelőzött bennünket, és elkerekedett szemmel nézett Will-re. - Hercegem! - kiáltotta elképedve.
- Én vagyok - helyeselt Will, miközben láttam, hogy a feje kezd olyan vörös lenni, mint egy szép, érett paradicsom. Egyértelmű volt, hogy nem így emlékszik a fiúra.
- Hogyan kerültél ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- És ki ez a fiú itt melletted?
- Ó - nézett rám Will -, ő itt Eliot. Eliot, Daniel, Daniel, Eliot - mutatott be minket egymásnak. Én, tőlem nem túl megszokottan barátságosan intettem egyet, Daniel viszont elég ellenségesen méregetett.
- És mióta tart fogva? - kérdezte, le sem véve rólam a szemét.
- Mi? Nem, nem, ő nem fogva tart! - szabadkozott Will. - Éppenséggel ő mentett meg.
- Megmenteni? De hát mitől? - értetlenkedett Daniel.
- Tudoood, az esküvőmről - emlékeztette Will.
- És azóta itt vagy?
- Itt bizony - bólintott Will. - Járok suliba meg minden.
- Hova jársz? - értetlenkedett újra.
- Suli...iskolába! - javította ki magát Will.
- Ez remek, hercegem...- dadogta Daniel.
- Ajj, hányszor kértelek már, hogy ne szólíts így? - sóhajtott Will. - Will - mondta. - Így hívjál.
- Igenis, hercegem - hajolt meg Daniel.
- W-I-L-L - betűzte Will.
- Will? - nézett furcsán Daniel.
- Igen! - kiáltotta a szőke, és a levegőbe boxolt, érzékeltetve, hogy elérte a célját.
- Ez esetben - köszörülte meg a torkát Daniel. - Haza kell mennünk, Will.
- Mi? Nem, én nem megyek innen sehova - tiltakozott Will.
- De muszáj!
- De én nem megyek sehová! És ez parancs.

Úgy tűnt, ezzel elérte a hatását, mert Daniel nem ellenkezett tovább.

- Olyan jó itt neked, her...Will? - kérdezte halkan.
- Méghozzá milyen jó! Sokkal de sokkal jobb, mint 1855-ben! Olyan szabad vagyok!
- És itt akarod leélni az életedet?
- Igen - felelte határozottan Will. - Itt.
- Akkor én megyek is - sóhajtott Daniel. - Örültem, hercegem és...Eliot - mondta, és a tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, hogy "Ez csakis miattad van. Miattad nem vihetem haza. Hatással vagy rá. Nagyon rossz hatással."
- Ne, ne, ne! - kiáltotta Will, és megragadta a karját. - Legalább ne menj el!
- Hiszen ha olyan jó itt neked, akkor nekem semmi keresnivalóm ebben az időben - vont vállat Daniel.
- Ezt nem hiszem el - suttogta Will. - Csak ülj le, meséld el, mit csináltál, hogy akadtál a nyomomra, ilyenek - magyarázta Daniel-nek, minthogyha egy hároméveshez beszélne.
- Jó - sóhajtott végül a fiú, és körbepásztázta a szobámat, ideális ülőalkalmatosságot keresve. - Egyébként jól vagy? - nézett Will-re. - Olyan vörös az arcod...
- Persze, persze, jól vagyok - szabadkozott Will, és megtörölte az arcát, amivel ugyan semmit nem ért el, de legalább megpróbálta. - Tehát - kanyarodott vissza az eredeti témára - foglalj helyet - mondta, és lenyomta Daniel-t az íróasztalom melletti székre. - És mesélj. Mi történt?
- Az egész úgy kezdődött, hogy meghallottam a híreket, miszerint eltűntél. Fél évig próbáltam nyomokat keresni, de mindhiába. Azután jött a városba egy jósnő. Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmikben, de elmentem hozzá, és azt mondta, hogy valahol messze kell keresnem azt, amit keresek, és a kezembe nyomott egy órát. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez vajon mit jelenthet, aztán csak úgy elkezdtem állítgatni, és egyszerre csak kikötöttem valahol teljesen máshol! Rájöttem, hogy időt utaztam. Azután már csak számolnom kellett, és valamiféleképpen a nyomodra bukkanni, ami eleinte nehéz volt, de másfél év eredménytelen keresgélés után most itt vagyok...
- 2018-ban - segítette ki Will.
- 2018-ban - suttogta Daniel. - Te jó ég! 2018-ban vagyok!
- Úgy bizony - helyeselt Will.
- És ki kell találnunk, hogy mit csináljunk veled, mert nem vagyok hajlandó időutazó-szállót csinálni a szobámból - szólaltam meg, de egyből meg is bántam, mert Daniel úgy nézett rám, mint aki mindjárt fog egy kést, és belém szúrja.
- Az nem lesz nehéz - mondta, mélyen a szemembe nézve. - Tudok időt utazni, nemde? Hát akkor meg van oldva a probléma. Au revoir, hercegem! - intett Will felé, elővette az óráját és tekergetni kezdte, eközben Will eszeveszetten firkált valamit egy darab papírra, és amikor a levegő szikrázni kezdett (persze, az óra miatt, de már azelőtt is eléggé szikrázott) odalépett Daniel-hez, és a kezébe nyomta azt.
- Itt megtalálsz - mondta, és mintegy megerősítésként megszorította a fiú kezét.

Villanás, és újra ketten voltunk a szobában.
Will rákvörös fejjel fordult felém, én meg remekül szórakozva azon, hogy teljes extázisba esett, kajánul elvigyorodtam.

- Na? Milyen volt újra látni? - kérdeztem.
- Eliot - nézett rám Will halálra váltan, és biztos voltam benne, hogy ha nem lenne még mindig teljesen vörös az egész arca, valószínűleg egészen el volna sápadva. - Azt hiszem, szerelmes vagyok - nézett rám, lábai pedig felmondták a szolgálatot, és ha nem kapom el, hatalmasat zakózott volna.
- Azta - gondoltam át a dolgot. - Ez erős volt.
- Láttad, nem? - nézett fel rám. - Hát hogy lehet valaki ilyen... ilyen...
- Értem, értem - helyeseltem, és miközben Will kereste a megfelelő szót Daniel jellemére, én az ágy felé terelgettem barátomat. - Aludj egy kicsit, jó? - és most én vettem át a bébiszitter szerepét és takargattam be nyakig.
- Aludni... - motyogta Will, és csak meredt előre, arca még mindig vöröslött, én pedig egy pillanatra hallani véltem hangosan dobogni a szívét.