Időhajlítók

1*

2018. április 22.

Nem vagyok az a tipikus naplóíró típus, de feljegyzések kellenek. Mindenről, mindenhonnan. Ha meg időutazó az ember, akkor pláne. Így hát most neki is állok. Azt hiszem, lesz mit feljegyeznem, már ami az elmúlt hat évet illeti.

Emlékszem, még egészen kölyök voltam. Nem volt túl sok tapasztalatom úgy semmivel kapcsolatban, viszont az időutazás érdekelt. Úgy tűnt, túlságosan is. A matek meg ment. Úgy tűnt, túlságosan is jól. Ebből a kettőből adódóan tíz évesen fogtam magam, és következtetésből meg matekból összeraktam az időutazás helyes elméletét. Nem vagyok felvágós, meg semmi ilyesmi, de egyszerűen nem volt valami komplikált dolog. Az egyenlet mindig változik, attól függően, hogy az ember melyik évbe akar utazni, és hogy hány százalék az esélye annak, hogy ezzel paradoxont fog létrehozni. Ezután csak egy zsebórát kellett találnom, nagyapámnak szerencsémre kész gyűjteménye volt belőlük. Nem volt nehéz hozzájutni valamelyikhez. A mutatókat beállítottam az időpontra, amit az egyenlet eredményeként kaptam, és benyomtam a kis gombot az óra tetején. Abban a pillanatban zúgni kezdett körülöttem minden, az órából vörös szikrák pattogtak ki, én pedig abban a pillanatban tudtam, hogy sikerült. Megfejtettem az időutazást, mint előttem már annyian!

Egy sziklaszirtre érkeztem, kis híján belezuhantam a szakadék alján hullámzó tengerbe, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és egy hatalmasat kiáltottam. Tudtam, hogy megcsináltam, mert még többnapnyi keresés után sem találtam semmiféle nagyvárost, csak kis falukat, és autókat sem láttam, csak szekereket, és lovaskocsikat. Három nap után visszajöttem, és aztán már nem volt megállás. Mivel huszonöt százaléknál soha nem volt több az esélye, hogy az utazásaimmal paradoxont csinálok, gondtalanul utazhattam az időben bármennyit. Tizenegy éves voltam, amikor letettem az Időutazók Esküjét, és így én lettem a történelem legfiatalabb időutazója.

Eddigi legnagyobb kalandom két évvel ezelőtt volt. Egészen addig úgy tűnt, szerencsém volt, mert valahogy mindig Amerikán belül érkeztem meg, de akkor, amikor 1855-be utaztam, valahol máshol találtam magam, valahol egészen máshol. Az első meglepetés az volt, hogy egy kastély hálószobájába érkeztem, a második pedig, hogy ez a kastély valahogy nem rémlett sehonnan sem, pedig szinte az összeset láttam már kívülről is, belülről is. Ki kellett néznem az ablakon, hogy megtudjam, hol is vagyok pontosan. Birkák, zöld rét, óceán... óceán? Akkor esett le. Anglia! Én hülye nem kalkuláltam bele az egyenletbe a Föld forgását!
Ezen azonban nem volt időm gondolkodni, mert a következő pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és egy szőke, göndör hajú fiú rontott be rajta, ingben, nadrágban, és fényesre lakkozott cipőben. Éppen már mentegetőzni kezdtem volna, de akkor meglátott, és kétségbeesetten könyörögni kezdett:

- Nem tudom, ki vagy, idegen, de kérlek, segíts rajtam! A saját esküvőmről futottam el, a szüleim valamiféle nemesúr lányával akarnak összeboronálni! Most mondtam nemet az oltárnál, az egész vendégsereg és az összes szolga engem keres, kérlek, könyörülj meg rajtam, és vigyél el innen, valahova messzire!

Egy pillanat erejéig elgondolkodtam, hogy helyes-e, amit cselekszem, hiszen az időutazók negyedik alapszabálya, hogy ne utaztassunk embereket az időben, főleg ne a jövőbe, mert minimum huszonöt százalékkal nő az esélye annak, hogy paradoxont csinálunk, de itt volt ez a fiú, aki tőlem kért segítséget, és csak nem fogok nemet mondani neki...

- 2016 megfelel?- kérdeztem tőle.
- Hogy mi? - nézett rám feszülten, láthatólag nem volt valami viccelődős kedvében.
Én viszont már nem foglalkoztam vele, csak megnyomtam a kis gombot az órán, és a következő pillanatban a szobámban találtuk magunkat. A fiú nekitántorodott a könyvespolcnak, de legnagyobb elismerésem, hogy legalább állva sikerült megérkeznie.