Időhajlítók

10*

2018. május 17.

A tegnapiak után nem sokat tudtam aludni. Jó, azért nyilván nem forgolódtam egész éjszaka álmatlanul az ágyamban, és sikerült elaludnom, de néha-néha felriadtam. Magam sem tudom, miért. Az egész dolog nyugtalanított. Miért raktak Mikába nyomkövetőt? Mi van, ha egyik reggel arra ébredünk, hogy bennünk is van egy? Mi van, ha Mikába megint raknak egyet? Túl sok kérdés halmozódott fel a fejemben, amik nem hagytak nyugodni. Nem baj, gondoltam. Pár napon belül minden megoldódik. Ezzel nyugattam magam egész éjszaka, minden egyes alkalommal, amikor felriadtam álmomból.

Az iskolában pedig viszonylag rendben ment minden. Mondom, viszonylag. Merthogy miután tegnap kedvesen megkértem Ash-t, hogy takarodjon a közelemből, ma valami sokkal rosszabbat kellett átélnem: figyelt. Egész nap. Tényleg, egész nap le sem vette rólam és Will-ről a szemét. Meg néha a szünetekben Mikára és Theóra is elég gyilkos pillantásokat vetett. Egyszerűen elviselhetetlen volt.

- Én ezt nem bírom - nyögött fel Will a hetedik óra előtti szünetben. - Mit tegyek, hogy ne nézzen? Bármit megteszek, csak ne csinálja ezt, mert a hideg tekintetélől megfagy bennem a vér!
- Egyetértek - sóhajtottam fel. - De az a baj, hogy nem tudjuk lerázni. Őt nem. Mikát le tudtuk volna, de ehelyett a mi oldalunkra állítottuk...
- Kényszerítettük - javított ki Will.
- Nézőpont kérdése - legyintettem. - Szóval ő ha megöljük se áll át hozzánk. Ezért küldte őt a Tanács.
- Ide nem jó semmilyen terv, mert úgysem fog beválni - folytatta Will. - Megpróbálhatnánk, de nem fog - jelentette ki, mire bólintottam.
- Csak várjunk - tanácsoltam. - Ez a legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk. Elég időigényes és fárasztó, de ha nem veszünk róla tudomást, akkor előbb-utóbb le fog szállni rólunk.
- Vagy a legváratlanabb pillanatban fog támadni - mondta Will, és be kellett látnom, hogy megint igaza van.

Theo egyébként ma kivételesen nem tanult az érettségire. A nap csodája. Nem, a Világ Nyolcadik Csodája!

- És miért? - kérdezte ámulva Will.
- Néha kell egy kis pihenés - vont vállat Theo.
Ez tényleg a nap csodája volt, és Will-lel egy kissé furcsálltuk is, de ráhagytuk. Lehet, hogy tényleg csak pihenni akar. Mondjuk annyi tétel magolása után én sem tennék mást...
Ennek ellenére nem jött velünk és mi sem mentünk vele. Mi Will-lel átmentünk hozzám. Csak úgy, mert miért ne, mert még úgyse unom, hogy Will nulla-huszonnégy nálam csövezik.

- Tényleg! - jutott eszembe út közben. Lassan, ráérősen sétáltunk, mert nem siettünk sehova. A nap sütött, az idő jó volt...- Te miért is lógtál meg az esküvődről két éve?
- Nem akartam megházasodni - felelte Will egyszerűen. - Túl fiatalnak éreztem magam.
- Hát, belül még most is gyerek vagy - jegyeztem meg vigyorogva.
- Kösz szépen - röhögött fel Will. - Szóval pontosan. Akkor meg még pláne gyerek voltam. És még ott volt...- kezdett volna bele egy új mondatba, de megakadt.
- Mi volt ott? - értetlenkedtem.
- Egy ember - felelte Will szűkszavúan, nekem pedig leesett, hogy ő bizony nem azért hagyta ott azt a szegény lányt az oltárnál, mert annyira nagyon éretlen lett volna, hanem mert kavart valakivel, ott 1855-ben.
- És hogy hívták? - kérdeztem vigyorogva. - Jól nézett ki?
- Igen, de... abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudott a létezésemről - felelte Will lemondóan.
- Főherceg voltál, bakker, a fél világ tudott a létezésedről!
- Jó, ez igaz. De akkor sem hinném, hogy bármit is érzett irántam...
- Naaa, ne mondj ilyet! Biztos odáig volt érted! - győzködtem. - Szóvaal? Hogy hívták? - kérdeztem vigyorogva.
- A neve...- kezdte Will és nyelt egyet. - Úgy hívták, hogy... hogy... Daniel - mondta ki, én pedig megtorpantam, és csak pislogtam rá.
Így álltunk a napsütötte utcán egymással szemben, percekig.
- Basszus - motyogtam aztán, és lesütöttem a szemem.
- Ja - értett egyet Will kínosan röhögve és zsebre vágta a kezét. - Most már elhiszed, hogy biztos nem érzett semmit irántam?
- El - bólintottam. - De miért nem mondtad előbb?
- Nem került szóba, gondoltam, nem fontos... - legyinett Will.
- De fontos! - bizonygattam. - Nagyon is fontos!
- Jó, nem kell ezen annyira kiakadni, most már tudod, örülhetsz - morogta Will.
- Örülök is - húztam féloldalas mosolyra a számat, majd mélyen a szemébe néztem. - És örülök neked - mondtam, aztán szorosan átöleltem.

Hát, ez megint egy rövidke rész volt, bocsánat :c Viszont kérnék mindenkit (Endgamegirl KHMM), hogy ne szedje szét a kommentet, köszönöm.