Időhajlítók

4*

2018. április 24.

A tegnapiak után nem sokat tudtam aludni. Miután Will ezredjére is bocsánatot kért, én pedig biztosítottam róla, hogy megbocsájtok, és hogy meg fogjuk oldani a hibáját, órákig nem tudtam elaludni, mert bár megígértem neki, arról fogalmam sem volt, hogy fogjuk megoldani a "kis" hibáját. Amit csinált, azért az a minimum, hogy felkötik. Bár szerintem Will előbb kötné fel magát, de a lényeg ugyan az: halál. Méghozzá Will halála, és talán még az enyém is. Kellett egy terv, amivel kicselezhetjük a Tanácsot, és élhetjük tovább az életünket. Ehhez viszont Theóra is szükségünk volt.

- Ma suli után elmegyünk Theóért és megbeszéljük, mit csináljunk - mondtam Will-nek, miközben a suli felé gyalogoltunk. Will bólintott.
- De tényleg nagyon sajnálom...
- Ezt már vagy ezerszer megbeszéltük! - vágtam a szavába. - Semmi baj, meg fogjuk oldani. Éppen ezért megyünk suli után Theóhoz. De előtte még túl kell esnünk a törin - emlékeztettem, mire arca a kétségbeesettről egyből komorra váltott.

A dolgozat nem volt nehéz, legalábbis másoknak nem. Az alany azonban alig tudta megállni, hogy ne az igazat írja a papírra, és erre sokszor nekem kellett figyelmeztetnem, történetesen úgy, hogy belerúgtam a pad alatt. Az ötödik ilyen után már nem nagyon bírta, és egy visszarúgással kért meg, hogy hagyjam abba. Én meg visszarúgtam, hogy ő fogja be. Ő meg visszarúgott, hogy én hagyjam abba. Nem tudom, Will néha olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek.
Baker elég rosszallóan méregetett mindkettőnket, mikor beszedte a papírokat, Will egy sötét pillantással válaszolt, én meg lesütöttem a szemem, mert nem volt túl sok kedvem a folyosón tölteni az óra maradék részét.

- Megírhatom még egyszer a dolgozatot? - kérdezte Will, mikor kiléptünk a teremből. - Úgy értem otthon, neked.
- Persze - feleltem. - Sőt, tudod mit? Lefelelek belőle, te pedig osztályozd le!

Suli után a tavaszi napsütésben a Will-nek tett ígéretem alapján Theóék háza felé vettük az irányt. Theo az elmúlt két napban rengeteg mindent tudott meg az időutazásról, és már előtte is sokat foglalkozott vele, ezért akartam hozzá fordulni.

- Hát ti? - kérdezte Theo, amikor ajtót nyitott.
- Kéne a segítséged - mondtam.
- Gyertek be.

Miután Theónak elmeséltük a történteket, hosszas hallgatás következett, végül megszólalt:

- Először mondd el, hogy hova utaztál, Will, és hogyan találkoztál önmagaddal.
- Az úgy volt - kezdett bele Will -, hogy pár nappal ezelőtt gondoltam, utazok egyet, mert egyedül már rég utaztam, és beállítottam az órát egy évvel későbbre, majd megnyomtam, és sikerült, mert ott voltam Eliot szobájában, csak éppen saját magammal szemben. Azt mondtam magamnak, hogy ezt nem látta, ne emlékezzen rám, felejtse el az egészet, és gyorsan visszautaztam. Ennyi.
- Ez még talán nem olyan nagy baj - gondolkodott Theo. - Eliot, milyen büntetést von maga után, amit Will csinált?
- Legjobb esetben is halál - motyogtam magam elé.
- Ez viszont már baj - sóhajtott Theo idegesen, és úgy nézett ránk, mint a mérges apuka a két kisfiára, akik valami rosszat csináltak, és akik most nagyon szégyellik magukat. - Rendben - mondta aztán, és felállt a virágmintás fotelből, ahol eddig ült. - Először is elmegyünk Eliot-hoz. Gyerünk, mozgás, nincs vesztegetnivaló időnk!

Futólépésben követtük az utcán, és mire elértünk a lakásunkig, Will-lel egészen kifulladtunk. Theo beterelt minket a szobámba, és kulcsra zárta az ajtót (magam sem tudom, miért van kulcs a szobámhoz).

- Eliot, kérlek pakold ki a ruhásszekrényedet, mert át kell alakítanunk Will-t. Sürgősen - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amikor Will nyögött egyet.

Nincsen sok ruhám, de jelentősen több, mint mondjuk Will-nek, akinek konkrétan csak az inge, a nadrágja, meg a cipője van. Miután szinte minden ruhát kipakoltam a szekrényemből, Theo már épp kezdte volna megszakérteni őket, de megszakítottam ebben a folyamatban.

-Lehetne, hogy mondjuk ezt az egyet rám bízod? - kérdeztem. - Azért mégiscsak én élek ebben az időben tizenhét éve.
- Jó - állt fel Theo a ruhakupac mellől. - Csináld. De siess! - figyelmeztetett.

Will-en tíz perccel később egy világoskék farmer és egy fekete, ACDC-s póló díszelgett.

- Mi a Jóisten ez? - kérdezte, mikor megnézte magát a tükörben.
- Jobbat nem találtam, elnézést - morogtam.
- És miért is kell, hogy ezeket viseljem? - fordult Will Theóhoz.
- Hogy legalább ne a ruhád alapján ismerjenek fel.

Kopogtak az ajtómon. Ez furcsa volt, hiszen a szüleim mindig esete hat óra körül értek haza, és még csak négy óra volt. Ahogy azt se hallottam, hogy bárki hazajött volna, pedig a szobám szinte az előszoba mellett van. De lehet, hogy csak előbb jöttek haza, gondoltam, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinyitottam az ajtót.
Egy lány állt az ajtóban. Hosszú, göndör barna haja, tejeskávé színű bőre, és nagy, sötét szemei, voltak. Alig volt alacsonyabb nálam, viszont nyurga alakja volt, amitől úgy éreztem, hogy fel kell néznem rá, ha megszólal, mindemellett a társadalom-beli helyét illetőleg is úgy gondoltam, hogy valahol jóval fölöttem van. Annak ellenére viszont, hogy még sohasem találkoztam vele, a ruhája mégis ismerős volt: fehér, bő háromnegyedes ujjú felső, betűrve egy szintén fehér, bőszárú nadrágba. Mi több, ilyen ruha már rajtam is volt, mégpedig amikor letettem az Időutazók Esküjét. Rögtön tudtam, kivel van dolgunk: ez a lány a Tanácstól jött.

- William Packston McLover, Theodor Meinhold, Eliot Whitfield - lépett a szobámba, mire Theo és Will ijedten meghátráltak. - Le vagytok tartóztatva.