Időhajlítók

2*

2018. április 23.

Miután megérkeztünk, órákig szótlanul ültünk a szobám padlóján. A lakás teljesen üres volt, csak mi hárman voltunk, Will, én, és a fiú, akit magunkkal rángattunk 2018-ba.

Egészen két órát ültünk a régi parkettán, ami néhol egy kicsit lyukas és korhadt volt. Aztán Will a fiúhoz fordult, és félénken, alig hallhatóan megszólalt:

- Jól vagy?
- Úgy nézek ki? - kérdezett vissza a fiú szintén halkan. - Hol vagyunk?
- 2018-ban - válaszoltam.
- Te jóságos...- kapott a homlokához. - Ezek szerint lehetséges az időutazás?
- Amint látod - vontam vállat zavartan.
- És itt már nem fognak bántani a... amiatt, hogy ki vagyok?
- Nem - felelte Will. - Egész biztosan nem.
- Hála a jó égnek - fújta ki hosszan a levegőt a fiú. - Theodor Meinhold vagyok.

Így ismertük meg Theót, a másik legjobb barátomat, és egyben másodszámú időutazótársamat. Kellett neki néhány óra, amíg megszokta a környezetet, de mivel ő nem jött olyan messziről, mint Will, így neki nem volt annyira nehéz megtanulni a dolgokat, ami pedig különösen jó, volt, hogy Theo elég gyorsan tanul.

Ma kicsit félve indultunk el a suliba, Theót ugyanis otthon hagytuk egyedül.

- Ha jön valaki, bújj be az ágyam alá - mondtam neki, mielőtt elindultunk. - Nem hinném, hogy nehezedre fog esni, úgyis nagy rutinod van benne - tettem hozzá, mire Theo 2018-ban először elröhögte magát.

- Gyerekek, nem tudjátok, hol lehetnek? - jött be gondterhelten harmadik órára az osztályfőnök. Rötgön tudtam, kikre gondol: az osztály azon három fiú tagjára, akik sülve-főve együtt voltak, most pedig egyszerűen nyomuk veszett.
- Szerintem a kútba ugrottak - ásított melletten Will. A suli udvarán lévő kútról kismillió legenda terjeng a diákok közt, ezeknek pedig a fő témája a kút mélysége, és az abba belefulladt emberek számának mennyisége szokott lenni.
- Kérlek, ne viccelődj, William - nézett rá szúrós szemmel az osztályfőnökünk. - Eltűnt három gyerek az osztályomból, és ha nem kerülnek elő, az az én felelősségem lesz.

Mikor hazaértünk, Theót hosszas keresgélés után az ágyam alatt találtuk meg, és mindkettőnk legnagyobb meglepetésére mélyen aludt.

- Hé - rázta meg Will óvatosan a vállát, mire Theo felriadt, és erősen beverte a fejét az ágy aljába.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy jól vagy-e, de úgy tűnik, a probléma megoldotta önmagát - mondta Will, és egy rántással kihúzta Theót az ágy alól. - Kellett neked így megijedni - csóválta a fejét, mikor meglátta a fiú szőkésbarna hajszálai közt éktelenkedő sebet. - Eliot - csettintett, mire automatikusan vigyázzba vágtam magam, nem is tudom, miért. - Vatta, betadin - utasított, mire megfordultam, és a fürdőszobából elhoztam a parancsolt dolgokat. - Kösz - mondta aztán, amikor a kezébe nyomtam őket, és elkezdte leápolni Theo fejét.
- Elég jól csinálod - mondtam, amikor befejezte az ápolást. - Nem akarsz orvos lenni?
- Lehetnék? - nézett rám erre csillogó szemekkel.
- Ebben a világban bármi lehetsz - vontam vállat. - Viszont - néztem hirtelen Theóra - ez nem maradhat így. Úgy értem, nem lakhattok mindketten nálam. Van bármi ötleted, hogy húzhatnád meg magad? - néztem tanácstalanul Theóra, aki csak a fejét rázta. - Ez pech.
- Várj egy percet - kapta fel a fejét hirtelen Will. - Mi is a vezetékneved?
- Meinhold. Miért?
- És teljesen véletlenül nem ismersz egy Anne Meinhold nevű lányt?
- De - felelte Theo nemes egyszerűséggel. - Ő a húgom.
- Akkor meg is van oldva a probléma! - csapta össze a tenyerét Will, és felpattant a földről. - Gyerekek, megyünk, és megkeressük Theo testvérét!

- Honnan ismered? - kérdezte tőle Theo, mikor már az utcán gyalogoltunk. Akkor volt alkalma először megkérdezni, mert Will a határozott kijelentése után konkrétan kirángatott minket az előszobába, és egy katonai kiképzőtisztet megszégyenítő utasításokkal vetette fel velünk a cipőnket és parancsolt ki minket az ajtón.
- Híres írónő - vont vállat Will. - Nincs sok könyve, de olvastam már tőle néhányat, és remekül ír! Most végre értelmet nyert "A bátyám, a háború, meg én" cím a fejemben - gondolkodott hangosan. - Viszont nem lehet valami fiatal...
- És pontosan hova is megyünk? - kapcsolódtam be én is a beszélgetésbe.
- Ahol lakik, oda.
- Honnan tudod, hol lakik?- vontam össze a szemöldökömet.
- A múltkor láttam bemenni egy házba - legyintett Will, mintha ez csak egy mellékes téma lenne.
- És honnan tudod, hogy az az ő háza volt? - tettem fel a szerintem elég jogos kérdést.
- Két bevásárlószatyor volt a kezében - mondta Will. - Egy hetvenéves nő csak nem megy be egy random házba két bevásárlószatyorral!

Körülbelül húsz percet sétáltunk, mire Will megállt, és rámutatott egy házra.

- Itt is vagyunk!

A ház elég ütött-kopott volt, a falát néhol benőtte a borostyán, az ablakai magasak voltak, mintegy figyelő szemekként emelkedtek fölénk, és mit ne mondjak, nem voltak valami rokonszenves ablakok. A fekete kertkapu résnyire nyitva volt, Will elsőnek lépett be rajta.

- Rendben van - nézett Theóra. - Menni fog?
- Remélem - sóhajtott. - Még alig volt egy éves, mikor elmentem. Fel fog ismerni?
- Hát, ha alig volt egy éves, akkor nem hinném. De biztos mondhatsz neki valamit, amit csak ő tudhat.

Theo sóhajtott egy hatalmasat, aztán bekopogott az ajtón.

Az ajtó kinyílt. Egy világosbarna, néhol őszülő hajú, alacsony hölggyel találtuk szemben magunkat, barna szoknyát, és zöld, kötött pulóvert viselt. Mosolyogva nézett ránk.

- Szervusztok, fiúk - mondta, és minden kimondott szavából csak úgy sugárzott a pozitivitás. - Segíthetek valamiben?
- Hát...- kezdett bele Theo. - Lehet, hogy nem tetszik megismerni, mert még egészen csecsemő volt, de... én a... a bátyád vagyok - mondta ki, és ő maga is meglepődött, hogy ilyen könnyen sikerült kimondania, azon pedig mindhárman meglepődtünk, hogy egyszer csak tegezni kezdte az idős hölgyet, aki ekkor megfordult, és berohant a házba, otthagyva minket az ajtóban teljesen tanácstalanul.
- Szerintetek mit csinál? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs, de nem csapta az orrunkra az ajtót. Ez azért jó jel - bizonygatta Will, és megszorította Theo vállát, aki egész testében reszketett. - Hé, semmi baj nincs! Ha nem hiszi el, amit hárman is alá tudunk támasztani, soha nem lesz testvére.

A nő hirtelen újra megjelent az ajtóban, remegő kezében egy halom régi fényképpel.

- Volt egy bátyám - mondta halkan -, és tényleg még nagyon kicsi voltam, amikor elment. Abban a hitben éltem le az életemet a nagynénémnél, hogy meghalt. Azt hittem, elvitték őt is, ahogy a szüleinket. De... - akadt meg, és egy fényképet tartott Theo arca mellé, aztán minden kép kiesett a kezéből, és a szája elé kapta a kezét. - Istenem, de hát ez lehetetlen! - kiáltott fel, és szorosan magához ölelte Theót. - Ugye te vagy az, Theodor, ugye te vagy az? - kérdezte tőle, és könnyezni kezdett.
- Én vagyok - felelte Theo, és ő is elsírta magát.
- Szerintem...- suttogta Will, én meg megértettem, mire gondol, és már éppen fordultunk volna meg, hogy magára hagyjuk a testvérpát, akik hetven éve nem látták egymást, amikor Theo testvére megtörölte a szemét, és utánunk szólt:
- Nehogy elmenjetek, fiúk! Gyertek csak be, és meséljetek el mindent, mert fogadni mernék, hogy ti is nyakig benne vagytok! - nézett ránk cinkos mosollyal, mi pedig Will-lel egymásra néztünk, és a szemét törölgető Theo két oldalán beléptünk a régi, tea illatú házba, aminek az ablakai most már egy fokkal barátságosabban méregettek minket.