Időhajlítók

19*

2018. június 4.

Szombat, hétvége, éljen éljen.

Ami óta Will már nem csövezik nálunk olyan sokat, a hétvégéim elég nagy csendben telnek. Legalábbis indulnak. Introvertált időutazóhoz híven csak ritkán mozdulok ki a szobámból, és a rendelkezésemre bocsájtott két szabadnap abból áll, hogy naplót írok, literszámra öntöm magamba a fekete teát, vagy csak nemes egyszerűséggel bámulok ki a fejemből.
A barátaimra ilyenkor nem nagyon gondolok, elvagyok, ők is elvannak, gondolom én.

De a mai nap nem, hogy gondolnom kellett rájuk, még találkoznom is kellett velük, ugyanis nem is mi lennénk, ha a legnyugodtabb szombat délután nem ütött volna be a balhé.

Tehát éppen az ablakpárkányon ültem (veszélyes sport, senki ne próbálja ki!), és a napi negyedik bögre fekete teámat ittam, amikor nyílt (kivágódott) a szobaajtóm, és Theo rontott be rajta lélekszakadva.

- Eliot! - szólt, mire a bögrém majdnem kiesett a kezemből és jómagam is kishíján leestem az ablakból. Említettem már, hogy veszélyes sport?
- Mi az? - méregettem. - Mi történt?
- Út közben elmondom, csak gyere már!
- Jól van már, nem tudtam, hogy ilyen sürgős - morogtam, és az ablakból visszamásztam a szobába, de jóformán a teát sem volt időm lerakni az asztalra, mert Theo karon ragadott és ráncigálni kezdett a kijárat felé.
- Anya, Theóékhoz mentem! - kiáltottam még vissza, csak hogy biztosra menjek, hogy édesanyám nem fogja halálra aggódni magát.

- Szóval mesélj, kérlek, mi történt? - kérdeztem Theótól futás közben, mert mondanom sem kell, hogy sprinteltünk.
- Az volt, hogy nálunk volt Daniel, mert Will meghívta - kezdte. - Én meg Mikával voltam a városban - itt meg kell jegyeznem, hogy Theo mégsem olyan szerencsétlen, mint amilyennek tűnik -, és Mika hazakísért, mert igazából nem tudom, hogy hol lakik, de azt mondta, hogy...
- A lényeget - vágtam a szavába.
- Igen, persze. Tehát Daniel pedig éppen akkor ment volna el, és nem is értem, hogy miért az ajtón akart kimenni, mert időutazó, meg minden, szóval összefutottunk vele az ajtóban, és tudod, Mika még nem találkozott vele, én meg már éppen készültem volna bemutatni őket egymásnak, de akkor Mika elsápadt, és egyszerűen dührohamot kapott, és eléggé úgy tűnt, hogy Daniel nem szimpatikus neki, sőt, és én meg eljöttem hozzád, hogy legyél te a békítő, mert úgymond pártatlan vagy.

Nem szóltam semmit, csak magamban mérlegeltem a helyzetet. Teljesen kizártnak tartottam, hogy Mika és Daniel ismerjék egymást, így nagyon semmit nem tudtam volna mondani, ami kettőjüket az időutazáson kívül összeköti.

Öt perc folyamatos sprintelés után meg is érkeztünk Theóékhoz, ahol az ajtón benyitva egy elég különös kép fogadott minket: Mika és Daniel egymással szemben álltak, a lánynak pedig tényleg valami dühroham-félesége lehetett, mert teljesen el volt sápadva, és úgy nézett ki, hogy ha Will nem fogná le hátulról, azon nyomban rárontana Daniel-re és minden további nélkül megölné.

- Mi... a franc... történt? - lihegtem a térdemre támaszkodva, és mindannyian érdeklődve fordultunk Mika felé, aki úgy tűnt, egészen idáig nem mondta el mi baja van, és miután a kérdés elhangzott, kitépte magát Will szorításából és a szemembe nézett.
- Ez az ember - mutatott Daniel-re - megölte a szüleimet.

Döbbent csend költözött az előszobába. Az információnak kellett egy pár másodperc, hogy eljusson az agyunkig, és még pár másodperc kellett, hogy feldolgozzuk. Aztán Theo szólalt meg.

- Bocsánat, mi?
- Nem öltem meg senkit! - akadt ki Daniel.
- Tényleg nem - tette hozzá Will.
- Te ezt honnan tudhatnád? - kérdezte Mika.
- Onnan, hogy ismerem, és soha nem ölne meg senkit - bizonygatta Will. - Jó, lehet, hogy néha fenyegetőzik vele, de azt csak viccből csinálja!
- Hát mondhatom, nagyon vicces volt - morogta Mika.
- Na, álljunk meg - mondtam. - Mika, kérlek mondd el, hogy pontosan mi történt, jó? - néztem rá, közben lassan bólogattam, hogy lenyugtassam és igenlő választ kapjak.

- Éppen hazafelé mentünk - kezdte el halkan mesélni Mika. A kanapén ült, két oldalán Theo és én, a velünk szembeni két fotelben pedig Will és Daniel foglaltak helyet. - Autóval voltunk, és mentünk az autópályán és én ültem hátul. Aztán valami villant előttünk, és ott termett egy ember. Csak úgy, a semmiből, az autópálya közepén. Apukám ijedtében félrerántotta a kormányt, és a kocsi az árokba ment... nekem egy pár horzsoláson kívül semmi bajom nem esett, viszont a szüleim... - nem tudta befejezni a mondatot, de senki nem hibáztatta érte. Könnycseppek gördültek végig az arcán. Aztán megrázta a fejét és folytatta. - Kimásztam az autóból és segítségért kiáltottam, és a szemben lévő árokban megláttam az embert, aki előjött a semmiből az autópálya közepén, de a következő pillanatban megint köddé vált. De az arcát egy életre megjegyeztem. És ő volt az - nézett gyilkos tekintettel Daniel-re.
- Jó, hát figyelj - kezdtem, és megpróbáltam a fejemben kavargó minden gondolatomat összeszedni. - Daniel akkor időt utazott, ebben mind egyet tudunk érteni. És nyilvánvalóan véletlen volt. Biztos vagyok benne, hogy nem akart az autópálya közepére érkezni.
- Könyörgöm, néhány napja még azt se tudtam, mi az az autópálya - nyögött fel Daniel fájdalmasan.
- Látod? Ő is ugyanannyira kétségbe volt esve akkor, mint te.
- Igen, de ő nem vesztette el a szüleit!
- De Will-t igen - mondtam. - És őt kereste.
- Ez akkor sem javít semmit a helyzeten! Az ő hibájából halottak a szüleim!
- A szüleid nem akarnák, hogy bosszút állj - bizonygattam.
- Na, ne gyere ezzel te is, jó? Annyira rohadtul elegem van ezekből! Fogalmad sincs, mit akarnának, mert nem ismerted őket és soha nem is fogod! Miatta! - mutatott Daniel-re.
- Ez így van, de felneveltek téged. Már alapból nem lehettek rossz emberek.
- Félig neveltek fel. Aztán árvaházba kerültem. Miatta!
- Jó, hagyjuk a hibáztatást! Értsd meg, Daniel az egészről mit sem tudott.
- És ha tudott volna, akkor segített volna neked - szúrta közbe Will.
- Nagyon ajánlom - sziszegte Mika és előredőlve a térdére könyökölt, és úgy méregette tovább Daniel-t, mintha azt nézné rajta, hogy hol lenne a legérdemesebb beleszúrni vagy lelőni, hogy utána még hosszan szenvedjen és csak azután haljon meg.
- Van nála fegyver? - tátogtam Theónak, aki erre tanácstalanul megvonta a vállát.
- Na - dőltem előre én is, és Mikára néztem. - Egyezzetek meg. Rendben van?
- Rendben - állt fel Daniel elsőként, és a kezét nyújtotta Mikának. - Én nem akartam rosszat.
- Rendben - állt fel Mika is, és visszakézből lekevert egy pofont a fiúnak. - Elfogadom a bocsánatkérést - mondta aztán félig elégedetten, félig pedig fölényesen, és elfogadta a kézfogást.

Will, Theo és én egy hatalmas sóhaj kíséretében hátradőltünk.
- Na végre - motyogta Will.
- Ó, és ne mondjátok, hogy nem érdemelte meg - mutatott Mika az arcát törölgető, halkan röhögő Daniel-re.
- Beismerem - szólalt meg -, ennyi kijárt nekem - mire Mika elégedetten bólintott egyet.