Időhajlítók

3*

2018. április 23.

Miután mindenről beszámoltunk Anne-nek, alig tudott nyugodt maradni. Mindent tudni akart az időutazással kapcsolatban.

- Az Időutazók második szabálya, hogy nem beszélünk illetékteleneknek róla - morogtam, de amennyit még a lelkiismeretem elbírt, elmondtunk Theo húgának. - Ennél többet pedig tényleg nem mondhatunk - mondtam inkább Willnek, mint Anne-nek, mert előbbi túlságosan is belelkesült, és már olyan dolgokról kezdett magyarázni, amire már tényleg eskü kötelez, hogy tartsuk titokban.

Miután elköszöntünk a testvérpártól (mert Theo nyilván maradhatott), Will-lel csendben sétáltunk végig az addigra már besötétedett, csendes utcákon.

- Szerinted jól meglesznek? - kérdezte Will.
- Gondolom - vontam vállat. - Azért mégiscsak testvérek és hetven éve nem látták egymást. Egy darabig nem hinném, hogy ki fognak fogyni a témákból.

Körülbelül fél tíz lehetett, mire hazaértünk, ezt a kései időpontot pedig anya sem hagyhatta szó nelkül.

- Hol a fenében voltatok? Úgy aggódtam értetek! Se telefon, se semmi... - mondta, miután mindkettőnket rendesen összeölelgetett és összepuszilgatott. - Holnap suli van, és nem akarom megint az orrotokra kötni, de ha megbuktok, az nem az én hibám lesz - azzal otthagyott minket az előszoba kellős közepén, mi pedig Will-lel egymásra néztünk, és végiggondolva a délután eseményeit, és hogy a suli abban a pillanatban pont nem érdekelt egyikünket sem, elröhögtük magunkat.

Miután beléptünk a szobámba, egyszerre nyilallt belém a felismerés, ami egész nap nem jutott eszembe, és aminek azonnal hangot is adtam:

- Holnap írunk töriből - mondtam, mire Will fájdalmasan felnyögött. - Belőled - tettem hozzá, ami nyilván már neki is sok volt, és egy, még az előbbinél is fájdalmasabb nyögés kíséretében rádőlt az ágyamra, és a párnámba temette a fejét.

Elővettem a tankönyvemet. Semmi kedvem nem volt még ezzel is foglalkozni, hulla fáradt voltam, és szerintem Will is ugyanezen a véleményen lehetett, mert amíg én a törit tanultam, neki az volt az elfoglaltsága, hogy ült az ágyamon, és Mozart Requiem-jének ritmusára (ma éppen ez a klasszikus mű volt soron) a falhoz ütögette a fejét.

- Agyrázkódásod lesz - mondtam, fel se nézve a tanulnivalóból.
- Legalább addig sem kell megírnom azt a dolgozatot. Ha leírom az igazságot, Baker egyből megbuktat!
- Ez igaz. De ha mondjuk elfogadod, hogy a történészek tévedtek, és mondjuk megtanulod, amit kell, akár még kitűnő is lehetsz.
- Adj fél órát - mondta Will. Ennek ellenére kevesebb, mint fél perc múlva ott állt az asztalom mellett, és erősen szuggerálta a tankönyvemet.
- Na - mondtam elégedetten. - Ez gyors volt.
- Úgy döntöttem, nem akarok megbukni - válaszolta Will hidegen és tárgyilagosan, bár szerintem inkább a vétkes törikönyvhöz intézte a mondanivalóját, mint hozzám.
Fél tizenkettőkor pedig már mindketten hamis tudással teli fejjel feküdtünk az ágyban (Will a földön, de az nem lényeges). Aludni viszont nem tudtunk.

- Azt nem tudod, mi lesz, hogyha nagyon durván megszegünk egy Időutazó törvényt? - kérdezte tőlem Will.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejem. - Csak nem ölnek meg - gondolkodtam, de ebben a kijelentésben magam sem voltam biztos, mert tudtam, hogy az Időutazók Tanácsa az egyik legszigorúbb szervezet az egész világon.
- De valami büntetést biztos kapunk, nem? - kíváncsiskodott Will.
- Honnan a fenéből tudjam? - nyögtem fel, mert nem értettem, hirtelen miért érdekli Will-t ennyire ez a téma. Aztán elkezdtem gyanakodni.
- Te csináltál valamit, amiről én nem tudok?
- Nem, dehogy! De csak azért kérdem, ha esetleg csinálnék...
- Will! - suttogtam olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam. - Mi a francot csináltál, amit nem mondasz el nekem?
- Semmit! De ha mondjuk tegyük fel, előre utaznék az időben, és ott találkoznék önmagammal, az mennyire lenne veszélyes?
- Will, az Isten szerelmére, mi a jó fenét csináltál? - most már hangosan beszéltem, mert szétvetett az ideg. Ha ez csinált valami olyat, amiről én nem tudok, és nem is akarja, hogy tudjak, akkor az valami nagy baj lehet.
- Semmit, de ha...
- Will!!! A zsebórámra esküszöm neked...
- Jól van már, na! - suttogta, majd hosszas hallgatás után végre kibökte: - Előreutaztam az időben és találkoztam önmagammal!

Csak pislogtam. Nem tudtam elhinni, és nem is akartam elhinni. Az időutazók hatodik törvénye, hogy szigorúan tilos a jövőbe utazni, és ha ott az időutazó találkozik önmagával, az súlyos büntetést, akár még halálbüntetést is vonhat maga után. Az pedig, hogy Will ilyen felelőtlen volt, őszintén meglepett. Azt már megtapasztaltam, hogy lusta és szétszórt, de felelősségteljesnek felelősségteljes volt, ez pedig teljesen ellentmondott önmagának, mintha Will egy paradoxon lenne.

Viszont ezzel most veszélybe sodorta nem csak magát, de engem is. Hatalmas veszélybe, amiből fogalmam sincs, hogy fogunk tudni kimászni. A sötétben nem láttam az arcát, de tudtam, hogy éppen összeszorítja a fogát, és várja a válaszomat.

- Te jó ég, Will - motyogtam.- Mi a jó francot csináltál?